1920. június 4-én 10 órára tűzték ki a Trianoni Békeszerződés aláírását. Padányi Viktor történész visszaemlékezése szerint Budapest utcáin ezekben a percekben különös nyugtalanság lett úrrá. Az emberek gyülekezni kezdtek a napilapok szerkesztőségei előtt, hogy mielőbb értesüljenek a történésekről. Amikor 10 óra után telefonon Párizsból jelentették, hogy a békeszerződés aláírása megtörtént, megkondultak a harangok. Zúgtak, előbb csak Budapesten, azután pedig a vidéki falvakban, városokban is. Két órán át a harangok csak zúgtak, zúgtak. A házakra gyászlobogókat tűztek. Magyarország elvesztette területének több mint a kétharmadát, lakosságának pedig csaknem a kétharmadát.
A történelem kereke visszafordíthatatlan. A gyásznapra nyilvánosan csak a közelmúltban kezdtünk emlékezni, lélekben mi, akik az új határokon kívül rekedtünk, naponta megéljük azt, hogy szétdarabolták a hazánkat.
A gyásznapból 2010. május 31-én a Nemzeti Összetartozás Napja lett. A Magyar Országgyűlés törvénybe iktatta az emléknapot. Ez azonban kevés lenne, ha ezen a napon és az év többi napján nem éreznénk arra, hogy összetartozunk és nem tennénk azért, hogy összetartozhassunk.
Magyarország nemzeti kormánya hitet tett az egész nemzetről való gondoskodás mellett. Az anyaországi erkölcsi, politikai és anyagi támogatás mellett azonban rendkívül fontos, hogy mi, akik magunkat magyarnak valljuk, megéljük ezt az összetartozást. Ahhoz azonban, hogy személyes kötődés alakuljon ki bennünk, meg kell ismerni azokat a területeket, amelyeket eddig külföldként, elszakított területként tartottunk számon. A magyar területek megismerését, az emberi kapcsolatok hálószerű összefonódását szolgálja a középiskolások utaztatása. Idén a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából 2800 Kárpát-medencei magyar középiskolás kel útra, hogy egy-két határt átlépve ellátogasson egy másik magyar területre, egy szintén magyar iskolába. A Rákóczi Szövetség Diákutaztatási Programja anyagi támogatást nyújt az iskoláknak a vendégeskedéshez.
A Szabadkai Svetozar Marković Gimnáziumba várják ma a Kiskunhalasi Református Kollégium Szilády Áron Gimnáziumának tanulóit, de budapesti meg horvátországi diákok is érkeznek ezen a napon hozzánk Zomborba, Zentára, Szabadkára, Újvidékre meg Tóthfaluba.
Azok a magyarországi fiatalok, akik ellátogatnak akár a Délvidékre, a Kárpátaljára, a Felvidékre vagy Erdélybe, nyilván nem kérdezik majd meg kortársaiktól, honnan tudnak ilyen jól magyarul – ahogyan minket megkérdeztek 30 évvel ezelőtt. A nemzetben gondolkodás azt is jelenti, hogy tudjunk egymásról, megpróbáljuk megérteni, megismerni egymást. Ha valaki soha sem járt Zentán, annak a zentai csata csak történelmi tény marad, ha soha sem láthatta Szabadka belvárosát, az esetleg csak annyit tudhat, hogy 1920 előtt az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legnagyobb városa volt ez, amelyet most a délvidékiek a maguk szellemi, kulturális és politikai központjának tartanak. Látni kell a szecessziós épületeket és megismerni az itt élő magyar embereket. A kapcsolat ettől lesz élő. A határmódosítások nélküli nemzeti összetartozás számomra ezt jeleni. Az Összetartozás Napja pedig azt sugallja, hogy a trianoni békediktátum feletti siránkozást felváltotta az optimizmus, hogy a nemzet él és egybe tartozhat, csak ezt a politikai kereteken túl emberi kapcsolatainkban is akarni kell. Radnóti Miklós Nem tudhatom című verse cseng fülemben:
„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát...”
Isten hozott benneteket, kedves fiatalok, itt Szabadkán, Marosvásárhelyen, Szekszárdon, Pécsett, Zomborban, Budapesten...!
