A zoknitól az okostelefonig sokféle árut gyártanak Vietnamban azok a kínai cégek, amelyek az utóbbi évtizedben telepedtek le a délkelet-ázsiai országban. Az üzlet sokáig virágzott, hiszen a vietnami kormány kedvezmények sokaságával csábította oda a külföldi vállalkozásokat. A kínaiak eddigi zavartalan és folyamatos üzleti tevékenysége azonban május derekán hirtelen megtorpant. Röviddel azután, hogy a Dél-kínai-tengeren egy szokatlan művelet kezdődött. Az egyik kínai állami energiavállalat ugyanis egy kőolajfúró-tornyot vontatott a tengernek arra a részére, amelyet Vietnam is a sajátjának tart.
A platformon magasodó tornyot Vietnam partjaitól 210 kilométerre, a Paracel-szigetek közelében helyezték üzembe a kínaiak. Peking 1974-ben vonta ellenőrzése alá a területet, amelyre Hanoi is igényt tart, akárcsak a környező vizekre. Hanoi szerint a nemzetközi tengerjog alapján a szigeteknek egy különleges gazdasági övezet részét kellene képezniük, vietnami fennhatóság alatt.
A kínaiak megjelenése után hamarosan tiltakozó vietnamiak vonultak csónakjaikkal a vitatott hovatartozású területre. Felvonult a parti őrség és a haditengerészet több tucat hajója is, amelyek legalább nyolcvan kínai vízi járművel találták magukat szembe. A hívatlan vendégeket a kínaiak hadihajókkal igyekeztek távol tartani a fúrótoronytól, illetve távozásra bírni, aminek több incidens lett a vége. A nézeteltérés kisebb tengeri csatává fajult, a két szomszédos ország parti őrségének hajói összecsaptak, vízágyúkkal lőtték egymást. A platformot védő hajók közül több is a vietnami vízi járműveknek ütközött. A héten egy vietnami halászhajót el is süllyesztettek a közelben, de a fúrótoronynak ekkor már hűlt helye volt: a kínaiak időközben elvontatták onnan.
Az olajfúrótorony miatt kiújult sziget-, és tengeri területi vita sok elemzőt meglepett, mivel az utóbbi időben Peking és Hanoi kapcsolatai javultak. A vietnamiakat azonban annyira felháborította az általuk ellenségesnek minősített kínai viselkedés, hogy nem sokkal a tengeri incidensek után tüntetésekbe kezdtek az ország több térségében. A leghevesebb tömegmegmozdulások, amelyekben összesen tízezernél is többen vettek részt, Vietnam déli részén bontakoztak ki.
A Kínához hasonlóan szintén kommunista Vietnamban tilos a tüntetés, de a hatóságok ezúttal szemet hunytak a szabály felett. Sőt engedélyezték a tiltakozó akciókat, mivel azok nem a politikai rendszer ellen irányultak, hanem az ország külpolitikai célkitűzéseit támogatták.
A hatóság megengedő magatartását észlelve a feldühödött vietnamiak legalább 460 kínainak vélt gyárat támadtak meg. A megvadult tömeg tört-zúzott, gyújtogatott, fosztogatott, s csak később jött rá, hogy (tévedésből) több helyen nem csak kínai, hanem dél-koreai, japán, tajvani és thaiföldi tulajdonú gyártelepeket, vállalatokat is megrongált. Közben az alkalmazottak sem tétlenkedtek; a tiltakozók és kínai munkások között többször bontakozott ki véres összecsapás, aminek következményeként legalább húszan meghaltak, több százan megsérültek. A hatóságok sokáig tétlenül szemlélték a történteket, végül ötszáz rendbontót őrizetbe vettek.
Az ellenséges hangulat miatt kínaiak ezrei hagyták el Vietnamot, illetve menekítette ki őket a kormányuk. Peking provokációval vádolta meg Hanoit.
A halálos áldozatokat követelő tüntetéssorozat miatt a szomszédok diplomáciai konfliktusba keveredtek. Évek óta ez volt a legsúlyosabb incidens a két ország között a Dél-kínai-tenger kőolajban, földgázban és halban gazdag, stratégiailag is fontos vizein, amelynek egyes részeit nem csak Kína és Vietnam, de a Fülöp-szigetek is a sajátjának tekinti.
A tenger kincseinek megszerzését célzó erőfeszítések nyomán keletkezett feszültség csillapítása végett Nguyễn Tấn Dũng vietnami miniszterelnök felszólította a hatóságokat, hogy állítsák helyre a rendet, szavatolják az emberek biztonságát, és juttassák vissza a tulajdonosoknak a fosztogatások során eltulajdonított javaikat. Hanoi attól tart, hogy ha szó nélkül hagyná a zavargásokat, nem csak Kínát haragítaná még jobban magára, hanem rontaná az ország hírnevét a külföldi befektetők előtt is, akik egyre élénkebben érdeklődnek a helyi beruházások iránt. A vietnami kormány ezért csökkentette a tüntetők által megkárosított vállalatok adóját, továbbá mérsékelte számukra az export- és importvámokat.
Az érintettek abban bíznak, hogy a vita hamarosan elcsendesedik, s normalizálódik a két ország kapcsolata. A pesszimisták azonban arra figyelmeztetnek, hogy a régióban bármikor kiújulhatnak az ellentétek Kína és néhány másik ország között. Peking ugyanis a Dél-kínai-tengeren további államokkal (így Bruneivel, a Fülöp-szigetekkel és Malajziával) is vitában áll a gazdag kőolajtartalékokat és földgázt rejtő területek hovatartozása miatt. (A távolabbi vizeken pedig Japánnal és Tajvannal szópárbajozik hasonló okokból.)
A tenger kincsei miatt a múltban már több konfliktus is történt közöttük, amit sokan elsősorban a természeti erőforrások feletti ellenőrzés növelésére irányuló kínai expanziós törekvésekkel hoznak összefüggésbe. Peking már most is alapvető nemzeti felségterületének tekinti a Dél-kínai-tengert, amelyet nem hivatalosan csak Kínai-tónak nevez.
A térség hosszú távon azonban az Egyesült Államok biztonsági és gazdasági érdekeihez is kapcsolódik, sőt ázsiai kapcsolatai kiszélesítésének fontos eleme. Barack Obama amerikai elnök három évvel ezelőtt hirdette meg azt a külpolitikai stratégiáját, mely szerint Washington kiemelt figyelmet fordít a csendes-óceáni térségre. Obama ennek az elköteleződésnek a jegyében igyekszik szilárd szövetséget kovácsolni a régió több országával. Célja egyértelmű: bejutni új piacokra, és fékezni, sőt ahol lehet, megakadályozni a kínaiak egyre gátlástalanabb előrenyomulását. Obama április végén épp ezért tett nyolcnapos kelet-ázsiai körutat, melynek során felkereste fontos szövetségeseit: Japánt, Dél-Koreát, Malajziát és a Fülöp-szigeteket.
A világ tengeri forgalmának egyharmada ebben a régióban történik. Ezért Kína, Japán és az USA is erős katonai bázist alakított ki arrafelé. Ez viszont fegyveres konfliktus veszélyét hordozza magában.
