2024. március 29., péntek

Európa kettészakad?

A múlt és a jövő viaskodik ma Európában, és a drámai eseményekkel lekötött kontinens csak lassan ébred ennek tudatára. Az ukrán válság elhúzódásával azonban mindinkább kidomborodnak ennek a történelmi viadalnak a körvonalai. Ezekben a napokban ugyanis – elsősorban az ukrán válság, de részben az európai parlamenti választás hatására – két ellentétes irányzat csap össze. Az egyiket feltételesen a múlt visszakísértésének, a másikat pedig a jövő ígéretének minősíthetnénk. Azzal, hogy a múltba visszakanyarodás jelenségei szembetűnőbbek, egy másfajta jövő jelei viszont mintha burkoltabban jelenének meg.

Az ukrán válság ugyanis elsősorban arra világított rá, hogy a múlt milyen és hány formában érezteti hatását a ma történéseinél. A legaggasztóbb az volt, hogy 70 éves, biztosnak hitt béke után a kontinensen váratlanul felrémlett egy nagyszabású háború réme; Oroszország és a NATO összecsapásának veszélye. Ahogyan Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter fogalmazott: „Senki sem láthatta előre, hogy ilyen gyorsan a hidegháború utáni legsúlyosabb válságban találjuk magunkat”. Martin Dempsey, az amerikai vezérkari főnökök bizottságának elnöke csak a hidegháború felújításától óvott, amikor kijelentette: „Az Egyesült Államoknak vigyáznia kell arra, hogy ne keveredjen újabb hidegháborúba, amíg a nemzetközi rend fenntartásán dolgozik”. De Arszenyij Jacenyuk ukrán miniszterelnök már úgy nyilatkozott: „A világ még nem felejtette el a második világháborút, Oroszország viszont már a harmadikat akarja elindítani”.

Mivel az emberek általában sejtették, hogy a két nukleáris hatalom nem keveredhet háborúba, sokkal jobban érezték Európa kettészakadása múltjának visszatérését. Elsősorban is leomlottak azok a hidak, amelyek a hidegháború utáni korszakban Oroszország felé megépültek. Nemcsak a szankciók jöttek, hanem Nyugat felmondta a G8-nak nevezett tanácskozási formát, válaszként Putyin csak külügyminiszterét küldte el a nukleáris kérdésekről tárgyaló csúcsra és Oroszország közölte, hogy 2020-tól megszünteti a világűri együttműködést az USA-val. Sőt a NATO felmondott minden kapcsolatot Oroszországgal, köztük a csapatok elhelyezésére vonatkozó 1997 évi megállapodást és Aleksander Vershbow, a NATO főtitkárhelyettese kijelentette: Oroszország a NATO ellensége lett.

Már az a veszély fenyegetett, hogy ismét megjelenik a vasfüggöny, amely két részre vágja a kontinenst. Külső nyomással és belső vitákkal megindult az országok felsorakoztatása Oroszország ellen. (Magyarország egyértelműen kiállt Ukrajna szuverenitása mellett, ami szükséges lett, mert már azt emlegették, hogy beavatkozásra készül Kárpátalján, de az ellenzék még jobban támadja a kormányt a paksi atomerőművel kapcsolatban kötött megállapodás miatt, amellyel kapcsolatban a választási kampányban „Putyin pincsijének” minősítették Orbánt. Montenegróban Amfilohije püspök megátkozta Đukanović miniszterelnököt, mert az ország csatlakozott az Oroszország elleni szankciókhoz. Szerbiával kapcsolatban Catherine Ashton uniós külügyi főképviselő kijelentette ugyan: Nem gyakorolunk nyomást Szerbiára, hogy válasszon az EU és Oroszország között, de Európában sokan – köztük a brit miniszterelnök – kifogásolták, hogy Szerbia és az EU nincs egy állásponton Ukrajnával kapcsolatban stb.)

Sokan Európában a múlt – elsősorban a két világháború közti gyakorlat – visszakísértését, az etnocentrikusnak nevezett hozzáállást is felfedezték abban, hogy Oroszország jogot formál a határain kívül élő oroszok megvédésére. Vagy enyhébb formában, azt emlegetve: 70 éve nem fordult elő, hogy egy ország bejelenti: joga van a külföldön élő nemzettársak védelmére. (Ami túlzás, mert sok ország törődött a külföldön élő nemzettársakkal.) Keményebb formában azt emlegetve: utoljára Hitler hirdette, hogy a szudéta németek érdekében joga van Csehszlovákia feldarabolására.

A felszínen lejátszódó ilyen jelenségekkel szemben a háttérben jobban hatott már a kontinens jövőjét meghatározó tényező: annak tudata, hogy már kialakult, és napról napra erőteljesebb lesz az a globális világgazdaság, amely megteremti az államhatárok eljelentéktelenedését, az országok és népek egymásra utaltságát. Ez a tény volt az, ami megakadályozta, hogy Oroszország ellen keményebb szankciókat foganatosítsanak. A legnyilvánvalóbb a kölcsönös függőség az energiaforrások és a nyersanyagok terén volt: Európának szüksége van ezekre a forrásokra, Oroszországnak pedig el kell adnia ezeket a termékeket. (Csak egy példa: Bulgária például nem is kap máshonnan földgázt, de sok más ország teljesen vagy nagy arányban ezt a földgázt használja. Az Európába szállított orosz földgáz 35 százalékát Németország kapja, amely 100 százalékban Oroszországból fedezi rézszükségletét. Oroszország bevételének 52 százalékát kapja a kőolaj és földgáz kiszállításából. Putyin ugyan rögtön Kínába utazott, és 30 egyezményt kötött, hogy demonstrálja: talál ő más vevőt is, de tagadhatatlan függősége Európától.) És akkor még itt vannak az orosz vásárlások. (Szintén csak Németországot említve: 300 ezer munkahely függ ettől, de Franciaország sem mondhat le a megrendelt tengeralattjárókról. ) Az oroszországi befektetések (6000 német cégnek van oroszországi kirendeltsége.) Az orosz pénzek, turisták (Görögországba tavaly 1,3 millió orosz látogatott el.) Felsorolni sem lehet: Európa annyira eggyé lett, hogy már feldarabolhatatlan. Sajnos azonban ennek az egymásra utaltságnak az érvényesüléséhez meg kellene oldani két súlyos problémát: a gazdasági válságot és a nemzetiségek helyzetét. De ez már két másik téma.