A nyugat-balkáni országok, köztük Szerbia is, több mint egy hete küzdenek a területük egy részét sújtotta árvízzel, аzzal, hogy nálunk Obrenovac városában és környékén a legkritikusabb a helyzet. A Kolubara és a Száva torkolatánál fekvő, mintegy 19 ezer lelket számláló várost teljesen elöntötte az ár. Baranyi Nándor, zentai fiatalember, professzionális mentőbúvár és tűzoltó, a nagykikindai rendőrhivatal dolgozója a mentőegységek tagjaként egy héten keresztül vett részt az itt élők evakuálásában.
Nandi 6 nagykikindai és 1 csókai rendőr társaságában, múlt csütörtökön utazott le a Belgrád közelében lévő városba. Elmondása szerint Surčint elhagyva egy mintegy 20 centiméteres vízben közelítették meg úti céljukat.
– Mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy az áradó víz még korántsem érte el a tetőpontját – mesélte a zentai fiatalember, s hozzáfűzte azt is, hogy mivel már járt ebben a városban, s ezenkívül több alkalommal is részt vett az árvíz sújtotta területeken folyó mentőmunkákban, tudta előre, hogy ez a víz előbb-utóbb gyűrűt képez majd a város körül, ami később meg is történt.
Az árvíz sújtotta területen eltöltött első három napban a mentőegységek munkáját nagyban megnehezítette a csapadékos és hideg időjárás is. Ez elsősorban pszichikailag törte meg az embereket – mesélte. A profi mentőbúvárt a városban, a házaikban rekedt emberek kimentésére osztották be, illetve ők látták el élelemmel, vízzel és más szükséges holmival azokat a lakosokat, akiknek a tömbházak harmadik emeletén, vagy pedig magasabb szinten volt a lakásuk, s ezért viszonylagos biztonságban az otthonukban maradtak.
Az egyik ilyen bevetésen egy orosz csapattal volt együtt, s egy erkélyről mentették ki az ott rekedteket. Az egyik lakos hirtelen megcsúszott, a csónakban lévő, már kimentett társának pedig nem sikerült rendesen megfognia, s ezért a gumicsónak szélére esett s belecsúszott az örvénylő vízbe és elsüllyedt.
– Én abban a pillanatban utána nyúltam, miközben az egyik orosz mentő a bokámnál tartott, s így sikerült megakadályoznom, hogy az ár elvigye az obrenovaci lakost. Azonban mire kiértünk a partra, szinte megfagytam – ecsetelte Nandi a történteket.
Az emberek kimentése, illetve evakuálása egyébként meghatározott sorrend alapján folyt. Először is a veszélyeztetett lakosok, ezután a terhes anyák, utánuk a gyerekek, majd a nők és a férfiak következtek.
A város területén egyébként voltak helyek, ahol négy méter magas volt a víz szintje.
Nandi elmesélte azt is, hogy nemegyszer megtörtént velük, hogy az elöntött utcákon cirkálva egy személygépkocsi tetején „futottak zátonyra” a csónakjukkal. Ilyenkor nem tehettek mást, mint a csónak súlypontjának a mozgatásával lebillentették magukat az akadályról. Ez legtöbb esetben sikerült is nekik, de volt, hogy meg kellett várniuk a másik mentőcsapatot, hogy segítsen rajtuk.
– A legrosszabb, hogy ugyan kezünk ügyében volt a mobiltelefonunk, viszont az elárasztott város területén nem volt térerő. Ezért nem maradt más hátra, minthogy megvárjuk a felmentősereget, hogy leszedjenek minket az autó tetejéről – mesélte.
A munka szinte megállás nélkül folyt, de Nandi azon ritka pillanatokban sem pihent, amikor éppen nem volt bevetésen. A röpke szabadidejében fogta magát és derekasan kivette a részét a városba érkező segélyszállítmányok kiosztásából is. Itt a zentai fiatalember legszívesebben az úgynevezett bébiosztályon dolgozott, vagyis a gyermekek és kisbabák számára összegyűjtött csomagok kiosztásán, de a mentőakciók során is igyekezett azokra a helyekre eljutni, ahol gyermekek életét veszélyeztette az ár.
– Meglepődtem azon, hogy mennyire odaadóan és kitartóan dolgoztak az emberek. Óriási összhang volt az orvosok, a mentősök, a rendőrök és a csendőrök között, akik mindennap reggel öttől egészen a késő esti órákig vettek részt a mentésekben – emelte ki a beszélgetőtársunk.
A kérdésünkre, hogy lelkileg mennyire volt megerőltető látni, hogy mekkora pusztítást is okozott a medréből kiömlött, megvadult folyó, Nandi elmondta, hogy 25 éve dolgozik a zentai tűzoltóegységnél, s ahhoz, hogy a legjobb tudásuk szerint végezzék a dolgukat, egyfajta védőburkot kell kialakítaniuk maguk köré, s vissza kell fojtaniuk az érzéseiket.
– Egy kicsit el kell szigetelnünk magunkat ezektől a gondolatoktól, s ezeket a problémákat haza sem vihetjük. Lényeg az, hogy képesek legyünk segíteni a bajba jutott embereken – mesélte, de azért elismerte, hogy az egyik pillanatban ő is elérzékenyült.
– Egy négy tagú családot mentettünk ki, anyát, édesapát és két gyermeket. Miután biztonságos helyre értünk velük, a nyolcéves kislányuk a nyakamba ugrott, megpuszilt és megköszönte, hogy megmentettük a szüleit és hároméves kistestvérét – mesélte a bátor mentőbúvár, s megjegyezte, hogy ez volt az a pillanat, amelyen a védőburka sem segített és itt érezte a teljes súlyát az egész katasztrófának.
