2024. április 16., kedd

„Idő kell a szelíd csodákhoz”

Kányádi Sándor Kossuth-díjas erdélyi magyar költő nyolcvanöt éves. A múlt hét végén Zentán is köszönthették őt olvasói, amikor az Énekelt Versek XIX. Zentai Fesztiváljának gálaműsorán a Kaláka együttessel lépett közönség elé.
Ebéd utáni pihenője helyett a beszélgetést választotta a költő, derűsen mesélt múltról és jelenről, a fekete rigóról, a mesekutakról és egykori író-olvasó találkozókról. Nem voltam könnyű helyzetben, hiszen már mindenről kérdezték. És azért sem voltam könnyű helyzetben, mert szinte mindegyik kérdésemre elmondott egy történetet is, amelyek közül csak néhányat jegyezhettem le.
Már Budapesten él, de a szíve gyakran hazahúzza Székelyföldre, és azt mondta, ide is hazajött.
– Az én hazám a magyar nyelv. Addig terjed az én hazám, ameddig a magyar nyelv, és ezen belül van a szülőföldem. Hogy a magyar állam mekkora, az már történelem.
Sokan olvassák és szeretik a verseit. Rangos elismeréseket, díjakat, kitüntetéseket vehetett át eddigi munkássága során. Melyik minősíti inkább a költőt?
– Soha nem mondtam magamról, hogy költő vagyok. Ez egy bizonytalan foglalkozás. Úgy gondolom, csak a halál után derül ki valakiről teljes bizonyossággal, az volt-e, aminek hitték őt életében, és hitte olykor maga is önmagáról. Ha majd az unokák, a dédunokák érdemesnek tartanak valamit kézbe venni, meghallgatni abból, amit leírtam, akkor majd elmondhatják, hogy annak idején egy igazi költő járt itt. Addig pedig kételkedjenek. Az Úristenen kívül mindenben kételkedni kell, mert csak a jóhiszemű kételkedés viszi előbbre a világot.
Kiszámolta, hogy átlagban évente száz író-olvasó találkozót tartott. Ezt legalább olyan fontosnak érzi, mint a megjelent köteteit?
– Erdélyben hagyományuk van az író-olvasó találkozóknak. Még Benedek Elek apó indította útjára, amikor Trianon után hazajött Budapestről Baconba, a szülőfalujába. Létrehozta a Cimbora gyermeklapot, majd elindult a „fiaival”, a munkatársaival faluról falura, városról városra, és találkoztak az olvasókkal. Az 1957-ben alakult Napsugár szerkesztősége ezt a hagyományt vitte tovább. ’58-tól már én is ott dolgoztam (onnan is mentem nyugdíjba harminc év múlva). Gyakran jártunk ide is találkozókra, hiszen a Jó Pajtás szerkesztőségével együttműködtünk. Azt vallottuk, és vallom a mai napig, hogy nincs gyermekvers és felnőttvers, csak vers van. A vers pedig olyan, mint egy jó cipő. A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok – írta József Attila. Azt szoktam mondani a gyerekeknek, ez olyan lábbeli, hogy öregasszony, öregember korukig nőhetnek bele. Ebből indultunk ki a Napsugárnál. Külön funkciója is volt ennek a felfogásnak, mert magyar történelmet is igyekeztünk belementeni a versekbe, a mesékbe, a történetekbe. Lehel kürtjéről nem lehetett mesélni, akkor megírtam Lehel vezér lovát. És ezek mindenkihez szólnak, kortól és iskolai végzettségtől függetlenül. Ha egy író-olvasó találkozón egy ilyen közönséget szóval tudok tartani egy órán át, akkor megtettem a magam dolgát.
Nevezhetjük hitvallásának a tanítást?
– A legfontosabbnak tartom a tanítást. Tapasztalatból tudom, hogy a gyerekek ötödik, hatodik osztályos korukig olvasnak verseket, utána már nagyon nehezen. Ezért is jó egy ilyen fesztivál, mint ez a zentai, ahol verseket énekelnek, mert esetleg visszahoznak valamit abból, ami lassan kimegy a divatból. Nagyon sokat adott az emberiségnek a könyvnyomtatás, de például a verset a könyvbe száműzte. Ott is gyarapodott, gazdagodott ugyan a költészetünk, ám úgy érzem, ennek most már eljött az alkonya. Lassan visszahelyeződik a vers homéroszi jogaiba, kikerül a könyvbezártságból. Ezért gondolom én azt, hogy a vers az, amit mondani kell.
 Egyre gyakrabban halljuk, hogy ebben a fölgyorsult, hírfüggő világban alig vannak olyanok, akik figyelnek az irodalomra, a művészetekre. Meghallják még az emberek a költők szavát?
– Romániában, még a zárt határok idején, tíz-húszezer példányban jelent meg a verseskötetem. Ezelőtt tíz-tizenöt évvel harminc-negyvenezer példányban adták ki a verscédémet. A Kaláka együttes Hangzó Helikon sorozatában megjelent énekelt verseimet tartalmazó kötet kétszeres gyémántdíjas, nyolcezer példányban kelt el.
Az azonban biztos, hogy ma már kevesebbet olvasnak az emberek. A könyvek szerepe beszűkült, mert az írásbeliségnek már nem ez az egyetlen kifejezési formája. S nem csak az írásbeliség az egyetlen megnyilvánulási forma. Információt sem csak könyvekből tudunk szerezni, hiszen ott van a világháló. A számítástechnika óriási lehetőségeket rejt.
Elmondhatok egy tanulságos történetet. Babits azt mondja a versről, hogy három részből áll: a cím, a vers és az aláírás. Én ehhez hozzátenném a dátumot is, sőt olykor még a helyet sem árt odaírni. Mert nem mindegy, hol keletkezik egy írás. Egy téli napon megláttam egy fekete rigót a nagy fehérségben, és megírtam a Gyermekrajz versemet. Végigjártam az egész Székelyföldet, bárhol elmondtam, mindenütt kacsintottak és a fülembe súgták, azt szeretjük a verseiben, hogy mindenütt ott vagyunk, ha csak egy rigó képében is. Kárpátalján, Felvidéken is megmaradt a rigó feketének, és kacsintottak hozzá. Egyedül Nagy-Magyarország közepén volt csak egy gyermekrajz. Egyik szabadkai író-olvasó találkozóm után Rehák Laci barátomék lakásán koccintottunk, és hogy szórakoztassam a jelenlevőket, elmeséltem a feketerigó-történetet, vagyis hogy a Gyermekrajznak mindenhol külön tartalma van, egyedül Magyarországon nem jelent semmi különöset. Akkor megszólalt Rehák barátom, a közönségnek igaza van, Sándor, te tudat alatt arra gondoltál, amit a közönség kiértett a versből.
 Nyolc és fél évtized hosszú idő. Elégedetten tekint vissza, vagy hiányérzete van?
– Nagyon nagy szamár volnék, ha azt mondanám, meg vagyok elégedve. Sok mindent elmulasztottam. Talán az írás rovására volt a rengeteg találkozó. De szerintem ez legalább olyan fontos volt, ha nem fontosabb, mint a könyvek. Az ember örülhet, ha ebbe a gazdag magyar költészetbe néhány verssel, néhány évig, még esetleg a halála után is elevickél.
Mostanában nem írok verset. Mióta inkább tanyázom Pesten, mint otthon, többet foglalkoztat, hogy a mesemondó kutak elkészüljenek. Egyszer kinéztem az ablakon, és láttam egy kutacskát. Az jutott eszembe, hogy ennek a kicsi magyar nemzetnek két apója volt, Bem apó és Elek apó, az egyik a szabadság, a másik az igazság megtestesítője. Bemnek van szobra, Benedek Eleknek is kell valami emlék. Kitaláltam, hogy mesekutakat építünk, és Elek apónak megépült a kútja hargitai andezitből. Felállítását óvodások, iskolások ezreinek adakozása segítette. Ahol csak találkozókat tartottam, elmondtam, hogy aki lemond egy fagyiról, részvényessé válik. Tudtam, hogy járvány lesz belőle, azóta van egy Nagykovácsiban, Sopronban, Székelyudvarhelyen, Nyársapáton, épül Nógrádbercelben, lesz Déván Csaba testvér gyermekeinek, Gyimesfelsőlokon és Beregszászban is szomjasak a gyerekek. Megtaláljuk a módját, ha esetleg Zentán is szomjasak lesznek.
 …ugarnak hagyták parlagon / idő kell a szelíd csodákhoz / nem mindegy uram tudhatod / hogy utódom áld-e vagy átkoz – fogalmazott Rövid fohász című versében. Hol van a barázdakő?
– Ahogy édesapám mondta egykor, ebben a korban már nem tesszük messzire a barázdakövet. Azt hiszem, több maradt parlagon, mint amit megműveltem. Bizonyos fokig megelégedett vagyok azzal, hogy vershitet egész életemben nem cseréltem. Azt hiszem, tisztességesen éltem, és amire futotta, azt elvégeztem… ha elvégeztem.