Az elmúlt napokban Magyarországon és Szerbiában is alaposan felkavarta a kedélyeket Conchita Wurstnak, a „szakállas hölgynek” az Eurovíziós diadala. Egyesekben ismét erőteljes lendületet vett az euroszkepticizmus, angol turkálókból származó pólójukban büszkén verdesve mellüket, s voltak olyanok is, akik kígyót- békát kezdtek el kiáltani az Európai Unióra, amely ugyan, valljuk be, volt már jobb passzban is, de mégis jobban eléldegélnek az emberek az európai közös akolban, mint példának okáért mi itt, Szerbisztánban. A legpatetikusabbak mégis azok voltak, akik hirtelen heteroszexualitásukat kezdték el félteni, azt állítván, hogy amennyiben belépünk mi is az unióba, akkor kisebbségi szerepet töltenek be a hetero párok, szemben a homoszexuálisokkal. Be kell vallanom, hogy az első pillanatban jómagam is sokkot kaptam Conchita diadala és az egész jelenség láttán, de miután bevallottan meleg ismerőseim, kollégáim jutottak eszembe, akikkel egyébként nincs semmi bajom, gyorsan el is szégyelltem magamat.
Mert valljuk be őszintén, hogy volt már sokkal jobban kiakasztó győztese is a giccsparádénak. Gondoljunk csak a finn Lordi zenekar „szörnyszülöttjeire”, akiket egészen a diadalukig tisztességes death metal együttes tagjaiként tartottak számon. Az osztrák „díva” nemi beállítottsága helyett személy szerint nálam inkább az verte ki a biztosítékot, hogy azon kívül, hogy a győztes szerzeménynél a döntőn elhangzott sokkal jobb dal is, a zsűri tagjai nem igazán lehetnek képben a világszerte népszerű James Bond-filmekkel és e filmek zenei világával. Az egész szerzeményben ugyanis nagyban e kémtörténetek betétdalainak a hangzásvilágát nyúlták le az osztrákok, s az énekes(nő) fellépése alatti, díszlet és fénytechnika is egy az egyben a 007-es történeteket bevezető klipek stílusvilágára, hangulatára hajazott. Egy twitteres elszólás után, amelyben az egyik illető követelni kezdte, hogy a következő filmben Conchitának kellene eldalolnia a J. B.-filmek elején kötelezően elhangzó címadó dalt, néhányan poénkodva meg is jegyezték, hogy akár el is játszhatná valamelyik Bond-lány szerepét.
Különben, már csak azért is álszent az egész (mű)balhé, különösen itt, Szerbiában, mert annak ellenére, hogy a hét évvel ezelőtti eurovíziós győztesünk, Marija Šerifović nyíltan bevallotta leszbikusságát, nem tört ki ekkora hisztéria, a Molitva című győztes dalát pedig a mai napig országszerte dalolják a daliák, természetesen a három ujjuk felmutatásának a kíséretében.
Magyar szemszögből nézve pedig úgyszintén felesleges a hőzöngés akkor, amikor az ország egyik legnézettebb televíziós műsora ez idáig egy valóság show volt, amely győztesének, az Eurovízió döntőjével szinte párhuzamosan, egy nemi szervével helikopterező bájgúnárt kiáltottak ki, nem beszélve arról, hogy az egyik kicsiny magyarországi faluban pedig minden jel szerint óriási esélye van az újraválasztásra egy feleségét megverő s ezzel országos botrányt keltő polgármesternek.
Különben is, minden csoda három napig tart. Conchita győzelme pedig kiváló alkalom volt arra, hogy az ügyeletes megmondóembereknek alkalmuk legyen a különféle bulvárlapoknak nyilatkozniuk, e szennylapok médiakeselyűi pedig szárnyukat csattogtatják örömükben, hogy hirtelen lett miről írniuk. Pedig valójában az idei Eurovízión sem történt semmi különös. A szeretet és hagyományőrzés jegyében Oroszország végigpontozta a testvéri diktatúrákat... pardon, országokat, a szabad világnak pedig továbbra sincs zenei ízlése. Szerbia pedig, Bosznia-Hercegovinához, Macedóniához és Montenegróhoz hasonlóan továbbra is hiába várja, hogy ne csak az Eurovízió hetében tekintsék őt Európa részének, hanem a változatosság kedvéért az év többi napján is. Az euroszkeptikusság helyett a többi között ezért is vagyok inkább Eurovízió-szkeptikus.
