2024. április 25., csütörtök

Anyák napi csokor mellé

Anyák napja az élő és holt édesanyák tiszteletének ünnepe. Azon napja az évnek, amelyet édesanyánknak, nagyanyánknak, dédanyánknak, ükanyánknak, szépanyánknak…szentelünk, mindazoknak az asszonyoknak, akiknek öléből származunk, akiknek hátrahagyott léptein járunk, akikből hordozunk magunkban valamicskét, ami az örök körforgást, az élet folytonosságát biztosítja.

Fotó: Dávid Csilla

Fotó: Dávid Csilla

Ünnepnap ez, teljesen hétköznapi egyszersmind rendkívüli dolognak az ünnepe, hisz a gyermekszülés a legtermészetesebb ugyanakkor a legmisztikusabb földi események egyike. Olyan hétköznapi csoda, amelynek köszönhetően teremtővé, életadóvá válhatnak az asszonyok. S mi, utódok, ezen a napon e sok kicsi teremtést ünnepeljük. Felmenőinket, az arctalanná váló nőket, akiknek nevén, néhány használati tárgyán, életüknek egy-egy történetén kívül aligha maradt fenn más, legfeljebb egy megsárgult fénykép, s lényük részecskéi sejtjeink emlékezetében.

Nekem Ilonám van, akit megölelhetek. Arcéle az én arcélem, mosolya az én mosolyom. Rengeteg dologról hasonlóan vélekedünk. Megesik, hogy egyszerre tárcsázzuk egymás számát, és ha egy ideig nem találkozunk, megjelenik az álmaimban. Máriámból derékhosszú, kontyba tekert hajára, kalácsillatára, és szépen fonott meséire emlékszem. Tőle hallottam a legizgalmasabb sárkányos történetet, meg a garabonciásról szólót. A garabonciásról, aki foggal és a bal kezén hét ujjal született. Ő úgy szőtte a falu misztériumát, mint aki sohasem fogy ki a történetekből. Sajnálom, hogy nem jegyeztem le, nem rögzítettem a szavait, amíg még megtehettem volna. Így már csak az emlékezetemre hagyatkozhatom, ha fel szeretném idézni őket. Gizellámról mindössze egy fényképem maradt. Ebből a fekete-fehér pillanatfelvételből próbálom őt összerakni. Halvány arcú, komoly, csendesnek, elmélkedőnek tűnő. Még a gondos fotográfus sem tudta kiretusálni a tekintetében rejlő szomorúságot. Vélhetően okkal. Vele kapcsolatban szinte csak szomorú történeteket őrzött meg a családi legendárium. Meg azt, hogy pompás szakács volt. Afféle vízből és levegőből is lakomát készítő. Talán neki köszönhetem a kulináris titkok iránti vonzódásomat. Kézzel írott receptes könyve sokáig kallódott pincében, padláson, de mire keresni kezdtem, nyoma veszett. Ágotámból a versei maradtak meg, az a több tucatnyi költemény, amelyekre gyerekkoromban tanítgatott. Mivel szerzőt soha nem említett, sokáig úgy sejtettem, talán a saját alkotásai lehettek. Az egyik kedvencemről, az Ilona álmáról csak a közelmúltban derítettem ki, hogy Pósa Lajosnak, a XIX. század vége, illetve a századforduló ismert gyermekköltőjének a verse. Hogy az 1886-os, budapesti kiadású kötet hogyan kerülhetett Ágotám kezébe, rejtély, annál is inkább, mivel világtalan volt, tehát ő maga nem olvashatta. Valószínűleg neki is taníthatták a verseket gyerekkorában. Úgy hagyományozta hát rám őket, akár a népmeséket.

És sorolhatnám most vég nélkül a Júliák, Erzsébetek, Annák, Teréziák, Jusztinák, Magdolnák, és még ki tudja, miféle női nevek hadát, elődeimét, akikről és akiktől már szinte semmi kézzel foghatóm nincs, akikhez legfeljebb egy-egy jelzőt párosíthatnék: dalolós, piros arcú, ügyes kezű, kardos, rátarti, perlekedő – de ezek kevesek ahhoz, hogy hitelt érdemlően jellemezhessenek egy-egy embert. Maradok hát a közvetlenül előttem járóknál, és róluk mesélnék még, e nekik szentelt néhány sorban. De nehezen jönnek a szavak. Mintha valami rejtettet szeretnék mondatokba önteni. Érzéseket, amelyek épp a ki nem mondhatóságuk által maradnak személyesek.

Írók, költők, zenészek, képzőművészek, táncosok, fotósok, filmrendezők – a legkülönfélébb művészeti ágakban tevékenykedők kísérelték már meg saját művészetük eszköztárának segítségével megfogalmazni az anya-gyermek viszonyban rejlő intimitást, mindazt, amit az utód a teremtőjével, az e világra szülőjével kapcsolatban érez. Nyilván mindannyian megküzdöttek e próbálkozások során, hisz nehéz a témában érvényes megállapításokat tenni, elkerülve a pátosz és az érzelgősség buktatóit. A hétköznapi embernek mindezen dolgok megfogalmazása vélhetően még nehezebben megy.

Részben emiatt alakulhatott ki az általánosan tapasztalható jelenség, hogy ünnepükön inkább egy cserép virággal, édességgel, apró figyelmességgel köszöntjük az anyákat. Tárgyiasítjuk, megfoghatóvá tesszük az érzéseinket. Hogy az ajándékok helyettünk, a ki nem mondott szavaink helyett beszéljenek.

Harmadikos kisiskolásként írtam meg első és egyetlen versemet az édesanyámhoz. Az anyák napi ünnepségen, versszakokra bontva szavaltuk el az osztálytársaimmal az összegyűlt anyukáknak, szépen, érthetően, ahogy a tanító néni felkészített bennünket. Minden jelenlévő pityergett. Akkor, ott úgy éreztem, valamitől megfosztottam az édesanyámat. Mással osztottam meg, felapróztam, amit iránta, vele kapcsolatban érzek. Azáltal, hogy rímekbe szedtem, mindez puszta szavakká vált, elszállt belőle a varázs.

Azóta én is virággal és bonbonnal köszöntöm őt anyák napján. Máriára, Gizellára, Ágotára és a többi Kedvesre pedig a magam módján, egy csésze kávé fölött mélázva emlékezek.