A magyar közrádió egykori pécsi stúdióvezetője jóvoltából került hozzám a közelmúltban Dobos Ferenc Nemzeti identitás, asszimiláció és médiahasználat a határon túli magyarság körében 1999–2011 című, a budapesti Médiatudományi Intézetnél 2012-ben megjelent könyve.
A szerző az erdélyi, felvidéki, vajdasági és kárpátaljai magyarság körében végzett médiafogyasztási vizsgálatokat, a szociológia tudományát fölhasználva, mert miként a tanulmány szerkesztője jegyzi, Magyarországról is világosan látszik ezeknek az elszakított nemzetrészeknek az eróziója, fogyása, organikus értékeik elveszítése, de az okokat voltaképpen senki se kutatta igazán, a folyamatok mechanizmusa föltáratlan. Ezek megismerése viszont elvezethet a megoldáshoz, a nemzet egészének javát szolgáló lépések megtervezéséhez. Így nem meglepő, hogy a szerző eleve negatív jelenségként tekint az asszimilációra, lett légyen az akár természetes, akár önkéntes. Fölöttébb kívánatosnak tartja a nemzeti önazonosság minél teljesebb megőrzését, ennek szellemében az anyanyelvű médiafogyasztás visszaszorulását kedvezőtlen fejleménynek tekinti. Abban a máig eldöntetlen vitában, hogy mekkora befolyása van a sajtónak, illetve van-e egyáltalán befolyása, nem foglal állást, hiszen a médiafogyasztásnak nem a politikai vetülete érdekli, hanem az identitás tekintetében foglalkozik vele. Ennek fókuszában szögezi le, hogy a kisebbségi létviszonyok között az anyanyelvi televíziózás és rádiózás visszaszorulásának következménye a fölgyorsuló nyelvváltás, az asszimiláció fölgyorsulása, ami egyenesen vezet az adott nemzeti közösség tartópilléreinek megroggyanásához, az anyanyelvvel szembeni elidegenedéshez. Arról van tehát szó, hogy nem csak akkor távolodunk, szakadunk el anyanyelvünktől, ha nem olvasunk szépirodalmat, amit gyakorta szajkózunk, hiszen lépten-nyomon szembesülünk a „nem-olvasás” tényével, hanem az auditív és vizuális médiumok nyelvi kódváltásra utasító hatása ugyanilyen identitás-eróziót vált ki.
A kérdőíves szondázás/fölmérés eredménye, ha nem is megdöbbentő, hiszen potenciális interjú-alanyokként magunk is idegen nyelvi környezetben szerezzük meg információinkat, szinkron rálátásunk van az állapotokra és folyamatokra, de mindenképpen megfontolandó, tovább kell őket gondolni. Arra a kérdésre, hogy ha két héten át mindössze egyetlen hírforrásból tájékozódhatna, melyiket választaná, Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, a Vajdaságban a megkérdezetteknek több mint a fele a televízió mellett voksolt, a rádiózást 8,7–14,5 százalékban választották, míg e fiktív médiahierarchiában a nyomtatott sajtó katasztrofális eredményt ért el, mindössze 4,6–6,4 százalékot. Itt fűzném hozzá, hogy a kapott eredmény azért is lesújtó, mert a kereskedelmi rádiókkal és televíziókkal szemben az írott sajtó a napi információk mellett olyan tartalmakat is közvetít, amelyek témájuk, tartalmuk, műfajuk, stílusuk révén identitásmegtartó és közösségépítő szerepet is betöltenek.
A ranglistán az előkelő második helyet az internet szerezte meg, és e tekintetben mi vajdaságiak a négy vizsgált régió között a Felvidék után következünk, ugyanis minden harmadik megkérdezett a világhálót választotta információigényének kielégítésére.
Talán nem meglepő, hogy a televízióhoz leginkább az idős korosztály ragaszkodik, majd a középgeneráció, viszont a fiatalok körében jelentősen kisebb a tv presztízse. Az érintettek szociális helyzete is erősen befolyásolja a médiafogyasztást, röviden szólva: a szegények és a munkanélküliek televízióznak legtöbbet. Az sem mellékes – mármint az identitástudat kérdését illetően –, hogy a gyermekeiket a többségi nyelven iskoláztatók többet nézik a televíziót, mint akik magyar iskolába járatják csemetéiket.
A tanulmány azt is megállapítja, hogy a társadalmi ranglétra magasabb fokozatain élők számára a rádiózás gyakorlatilag érdektelen. Rádiót, miként a tanulmány szerzője összefoglalta, legmagasabb arányban az idősek, általános iskolai végzettségűek, szegények, munkanélküliek és falun élők hallgatnak.
Az igazán katasztrofális helyzet a nyomtatott sajtó esetében mutatkozott. Egy évtized alatt nagyságrendekkel visszaesett a magyar nyelvű regionális és helyi lapok olvasottsága, miközben a többségi nyelvű újságokat ugyanolyan arányban forgatnak a vizsgált régiókban, mint tíz évvel korábban, vagy még növekedett is ez az arány. A „vérveszteség” oka egyértelműen az anyanyelvi nyomtatott sajtótól történt elfordulás. Nem utolsó szempont ez esetben is az anyagi-szociális háttér, a legszűkösebb körülmények közt élők szinte nem is olvasnak újságot, se magyart, se többségi nyelvűt. Az információszerzés legklasszikusabb médiafelülete elveszítette presztízsét, majdnem kiszorult a médiafogyasztás piacáról. Nehéz szívvel írom le ezt a „piac” szót, mert a kisebbségi sajtó esetében ennek a szónak föl se kellene merülnie, egyebek közt a már említett, a nemzeti identitás szempontjából funkciógazdag mivolta okán. Viszont: tény, ami tény. Erre vonatkozóan végül talán érdemes a tanulmány szerzőjét idézni: „Azzal, hogy ez, a közösségi kohézió és a nemzeti identitás megerősítése szempontjából kiemelkedően fontos lokális információforrás bizonyult a nyomtatott sajtótermékek terén a leggyengébb láncszemnek, több mint figyelmeztető jel a nemzetstratégia számára, hogy az eddiginél sokkalta átgondoltabb és következetesebb támogatáspolitikával segítse az összeomlóban lévő regionális anyanyelvi nyomtatott sajtó fennmaradását és megerősítését.”
