Az évszázadokig mozdulatlan tömegek első nagy megmozdulása már lezajlott, amikor a „hatnapos háború” után a JAT újrainduló járatának első repülőgépével Kairóba érkeztünk. (A következő nagy megmozdulás Nasszer temetése volt, amikor 5 millió ember vonult fel.) A kormányépületek előtt még ott voltak a homokzsákok, a turisztikai látványosságok pedig zárva tartottak. (Csak a híres bazár, a Khalkali működött.) A tömegek megmozdulása pedig Nasszert bírta arra, hogy visszavonja a háború elvesztése miatt benyújtott lemondását.
Erről tehát lekéstünk, de láthattuk, hogy egy társadalom hogyan próbál magához térni egy ilyen nagy megrázkódtatásból, hogyan vonja le a következtetéseket. Nemcsak azt, hogy a katonai sikerhez nem elég a fegyver, modern társadalmat is kell teremteni. (Az arabok hatalmas fölényben voltak: kétszer annyi katonájuk, háromszor annyi tankjuk és repülőgépük volt mint Izraelnek.) Ráébredhettek arra is, hogy egy ország nem építheti életét az Izrael elleni ellenségeskedésre. (Ez vitt el hat évvel később egy viszonylagos győzelemhez és az Izraellel kötött békéhez.) Az országnak erre a nagy fordulatot hozó korszakára nemcsak a mai bonyolult helyzet emlékeztet, hanem az is, hogy most volt 60 éve annak, hogy 1954. április 17-én Nagib, a monarchiát megdöntő fiatal tisztek által formálisan az ország élére állított elnök Nasszer javára visszalépett a köztársasági elnöki posztról.
Nasszer ugyanis valami újat hozott a világ, elsősorban az arabok történelmébe. A fiatal tisztek mozgalmát formálisan az előző – 1949-es – arab–izraeli háborúban elszenvedett vereség indította el. Annak megrázkódtatása érlelte meg azt a programmá tett gondolatot, amelyet az 1967-es háború elvesztése után aktualizáltak: ahhoz, hogy az arabok helyet kapjanak a történelemben, sok nyűgöt kell lerázniuk. A monarchiát, a külföldi uralmat, a társadalmi mozdulatlanságot, a világból kirekesztettséget és megannyi mást. Nasszer e nyűgök lerázására vállalkozott. Nemzetközi szerepet is játszott. Titóval és Nehruval tartott brioni tanácskozása indította el az elnemkötelezettség mozgalmát, a világtörténelembe akkor belépő országok nagy összefogását. S ő indította el Afrikai Egységszervezet megalakítását is. Kiutasította az angolokat (hatalomra jutásakor 80 ezer brit katona állomásozott az országban), államosította a Szuezi-csatornát. (Ez az államosítás fontos helyet kapott a II. világháború utáni világkép kialakításában: a szovjet tankok magyarországi bevonulásával egyidejűleg az USA visszaparancsolta az államosítás miatt Egyiptomot megtámadó Nagy-Britanniát, Franciaországot és Izraelt. Hogy a két szuperhatalom egy időben demonstrálja: új világ van, amelyben csak az történhet, amit ők jóváhagynak, és nem tűrik el a tömbjükhöz tartozó országok önkényes fellépését.)
Még lényegesebb az a világtörténelmi a szerep, amelyet Nasszer elsősorban Egyiptom, de általában az egész arab világ történelmében játszott. Lényeges a hozzájárulása az ország gazdasági fejlődéséhez is. Annak a felismerésnek az alapján, hogy a felemelkedéshez elsősorban gazdasági eredmények kellenek, a gazdaság átalakítása szükséges. Az olyan nagy vállalkozásoktól, mint az asszuáni gát megépítése, amit már-már a piramisok megépítésével állítanak párhuzamba. A gazdasági fejlődés impozáns adatokkal szolgált: 1952-ben a nemzeti jövedelem 748 millió font volt, 1953-ban 780, 1954-ben 868 millióra nőtt, mert ebben a két évben a mezőgazdasági termelés 15, az ipari 25, továbbá az acélgyártás szintén 25 százalékkal nőtt. A következő két évben ismét 16 százalékos növekedést jegyeztek, miközben a külfölddel való árucsere negyedével megugrott. Sokkal lényegesebb azonban a társadalom átalakításában játszott szerepe.
Ma, amikor a mohamedán szélsőségek ismét burkába akarják kényszeríteni a nőket, el sem tudjuk képzelni, mekkora forradalom volt, hogy először teremtett vegyes – fiú és lány – osztályokat az iskolákban; most, amikor a mohamedán vallás olyan domináns ideológiává lett, jobban tudjuk becsülni, hogy Nasszer két másik ideológiát is adott az arab világnak, sőt – az Afrikai Egységszervezet megteremtésében játszott szerepével – Afrikának: a pánarabizmust és a nasszerizmust.
Ismét fordulóponton van Egyiptom történelme és ismét szüksége lenne egy Nasszere, aki – mint ő 1967-ig – megteremtette az átalakulás szellemi és anyagi feltételeit, és a hatnapos háború elvesztése után e feltételek alapján hozzálátott az ország egész felépítésének megváltoztatásához. Mint ismeretes, ez az ország történelmének egy viharos korszakát hagyta maga mögött. Legelőször benne is lejátszódott az arab tavasz. Az a benyomás támadt, hogy az ország gazdasági fejlődése, a globális világgazdaságba való bekapcsolódása már nem tűri el a Nasszer által megteremtett, de időközben szellemtelen, korrumpált és lépésképtelen diktatúrává merevedett kereteket.
Utána jött a csalódás: kiderült, az új társadalmi – feltételesen polgári-demokratikusnak mondható – erők még szervezetlenebbek, gyengébbek, semhogy a fejlődés meghatározó tényezőjévé válhatnának. És az ország irányítását azok a nacionalista erők vették át, amelyek nemcsak egy másik diktatúrát akarnak az előző helyébe állítani, hanem még visszafelé is akarnak lépni. Amikor a nasszeri örökség megvédésére közbelépett a hadsereg, olyan tömeges ellenállásba ütközött, hogy annak elfojtása január közepéig 1400 halálos áldozatba került. Most a világ izgalommal figyeli, vajon Abdel Fatah al-Sziszi tábornokban – aki abban az 1954-ben született, amikor Nasszer az ország élére került – van-e, és ha igen, mennyi a nasszeri kreativitásból.
