2024. április 25., csütörtök

Bárkivel fel tudjuk venni a versenyt

Pásztor István: A lehetőségekkel akkor is élnünk kell, ha azoknak kisebb a hozadékuk

A húsvéti ünnepeket követő héten már megalakulhat az új köztársasági kormány – ezt megelőzően a Vajdasági Magyar Szövetség is aláírja jövendőbeli koalíciós partnereivel a megállapodást. Igen, most már teljesen biztosnak tűnik, hogy a magyar párt is a parlamenti többség részét fogja képezni, az erről szóló szóbeli megállapodás néhány nappal ezelőtt már megszületett. Pásztor István pártelnököt, a Tartományi Képviselőház elnökét a párt politikai szerepvállalásáról, az államra és a tartományra váró változásokról kérdeztük

Megalakult a Köztársasági Képviselőház és a jövő héten megalakulhat a kormány is, amelynek részét fogja képezni a Vajdasági Magyar Szövetség. Mennyire voltak nehezek a koalíciós tárgyalások, mely kérdések tisztázását tartotta fontosnak?

– Nem nevezném azokat sem könnyűeknek, sem nehezeknek. Először voltunk abban a helyzetben, hogy ilyen formában tárgyaljunk a Szerb Haladó Párttal. Azt hiszem, mindenkit feszültséggel töltött el az, hogy nem tudhattuk bizonyossággal, hogyan néznek majd ki ezek az egyeztetések, milyen reakciója lesz a pártnak az általunk megfogalmazott felvetésekre, nemcsak az SZHP közvéleményben is ismert különlegessége miatt, hanem amiatt is, hogy a pártnak történetesen 158 mandátuma van. Feszültség jellemezte a felkészülést és a tárgyalásokat is. A választási kampányban ígértek alapján, mely szerint a parlamenti többség része leszünk, amennyiben programcéljainkat elfogadják a leendő partnerek, ezeket az ötleteket mind papírra is vetettük. Voltak félelmeink azzal kapcsolatban, hogy például a körzethatárok és fejlesztési régiók, vagy a részarányos foglalkoztatás, a kataszterek létrehozása kapcsán megfogalmazott elvárásaink milyen fogadtatásra találnak. A közszféra átalakításakor azt szeretnénk például, ha az arányok nem változnának, nem tudtuk, erre hogyan reagálnak majd. A kérdésekről egészen nyitottan beszélgettünk, s ha most valamiféle záradékot akar az ember megfogalmazni a tárgyalásokra visszatekintve, akkor e záradék úgy hangzik: azok a felvetések, szándékok, amelyeket a választási programunkban megfogalmaztunk, amelyekhez az emberek bizalmát megkaptuk, amelyeket hetvenötezer szavazattal támogattak a polgárok, azok az alapvető ambíciók tekintetében sértetlenek maradtak. Ez annyit jelent, hogy a jövőbeli kormányprogram részét képezik. A tárgyalások, ennélfogva – szerényen fogalmazva is mondhatom – sikeresek voltak.

Nem a sors fintora az, hogy ma a volt radikálisokkal és szocialistákkal kell rendezni ezeket a kérdéseket? Mintha ma már nem számítana a múltnak ez a része, ami azért még mindig él a közvéleményben.

– Mint ahogyan az sem számít, hogy akik a múltban egy másfajta képben éltek, akkor, amikor a haladók radikálisok voltak és a szocialisták miloševići szocialisták voltak, azok mára hova jutottak. Erről lehet beszélgetniük történészeknek, elemzőknek, maguknak az érintetteknek. Arról: hogyan lehet az, hogy az, aki öt évvel ezelőtt akkora támogatással bírt a szerb társadalomban, mint ma a haladók, időközben hogyan jutott el annyira a politikai színtér perifériájára, hogy alig tudta átlépni a parlamenti küszöböt. Azt gondolom, mindezzel nem a mi feladatunk foglalkozni. A mi dolgunk, egyrészről, hálát adni azért, hogy mi talpon maradtunk. Másrészt megint csak szerényen, de büszkeséggel konstatálni azt, hogy úgy és annyit dolgoztunk, úgy képviseltük az érdekeinket, hogy ebben a feje tetejére állt világban nem pusztultunk bele a napi kihívásokba. Szándékaink megvalósulására ma nagyobb az esély, mint azok megfogalmazásának pillanatában. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem jelenti azt, hogy mind önmagától meg is valósul. Ha azonban leírtuk, mik a megbeszélés elemei, akkor ahhoz bármikor vissza tudunk nyúlni és előbbre tudunk haladni.

A SZEMBESÜLÉS KORSZAKA

A Vajdasági Magyar Szövetség magasabb tisztségeket is be tudott volna magának biztosítani a tárgyalások során. Miniszteri megbízatásról, a köztársasági parlament egy ideig történő vezetéséről is szó volt, felkínálták mindezt a pártnak. Miért nem akartak többet?

– Azért, mert a több a mi számunkra ez. A több a mi számunkra a program, a konkrét kérdéseknek a megoldása. A kevesebb a mi számunkra a kormányalelnöki, tárcavezetői vagy parlamenti elnöki funkció. Azért kevesebb, mert ha mi erről kezdtünk volna el tárgyalni, akkor a tárgyalás fókuszába a funkciók álltak volna. Meggyőződésem, hogy kisebbségi magyar pártként feladatunk, hogy a problémákra élezzük ki a megbeszéléseket. Másrészt azért nem szabad nekünk a kérdésben megfogalmazott irányba haladnunk, mert nem szabad a politizálásunk fizikai értelemben vett színterét alapjaiban áthelyeznünk országos szintre. Mi egy kisebbségi regionális párt vagyunk. Vannak országos jellegű érdekeltségeink, de ez nem jelenti azt, hogy nekünk Közép- vagy Dél-Szerbiában kell eltöltenünk az időnket, elhasználnunk az energiánkat. Nem vagyunk úgy beágyazódva, hogy ezt a munkát felelősséggel el tudnánk végezni. Szakmailag lehet, hogy eléggé felkészültek vagyunk, de egy konkrét példával élve: ha nekem el kellene mennem Pirotba, Vranjeba, Lebaneba, akkor függetlenül az én elkötelezettségemtől és jó szándékomtól, nem számítok előéletemet tekintve eléggé felkészültnek e feladat ellátására. Ha ez igaz rám, akkor jellemző lehet a többi VMSZ-es politikusra is, hisz én még az idősebbek közé tartozom, s bejártam a régi Jugoszláviát. A fiataloknak már ez sem adatott meg a múltban. Szerintem tehát csak bársonyszékek szempontjából lehetett volna többet kihozni a tárgyalásokból, érdekérvényesítés szempontjából azonban nem. Még véglegesíteni kell az egyes minisztériumok pontos hatásköreinek definiálását követően, hogy melyikben tudunk mi államtitkári feladatokat ellátni. Ki szeretném hangsúlyozni, hogy ellentétben azzal a hosszú ideig élt meggyőződéssel, mely szerint a vajdasági magyaroknak nincsenek ilyen magas pozíciókat ellátni tudó szakembereik, olyan embereink vannak, akik bárkivel fel tudják venni a versenyt.

Mi vár Szerbiára a következő négy évben?

– A szembesülés és a realitásokkal való megbékélés. Az ország olyan helyzetben van, amilyenben, de világosan el kell mondani, hogy ez így tovább nem működhet. Az egész rendszert át kell alakítani, racionálisabbá kell tenni, szigorítani kell a belső szabályokat és azok alkalmazását. És el kell kezdeni dolgozni. Amikor ezt halljuk, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy „igen, mi magyarok dolgosak vagyunk, nekik meg rá kell jönniük arra, hogy nekik is el kell kezdeniük dolgozni”. Ez részben így is van. De hozzá kell tennem, hogy nekünk, magyaroknak is rá kell jönnünk arra, hogy a saját magunkban önmagunkról létező kép nem biztos, hogy minden egyes elemében megfelel a valóságnak. Nekünk is újra kell gondolnunk ezt a képet. Felül kell vizsgálnunk, hol kell módosítanunk a gyakorlaton, változtatni a szokásainkon, szabályrendszerünkön. Egy vad időszak kezdődik. Ebben azért kell kormányzati szerepben lenni, a döntéshozatal minden szintjében részt venni, hogy ne haladjanak el mellettünk a lehetőségek. Ha pedig megragadjuk a lehetőséget, azzal akkor is élni kell, ha kicsi a hozadéka. Egy példa: bevittük a programba az ipari parkok erősítésének ambícióját. Szabadkán, Zentán, Magyarkanizsán, az általunk lakott területeken nemcsak infrastrukturális létesítményeknek kell létrejönniük, hanem oda kell vonzanunk üzemeket is. A kormányzatnak a mi területeinket legalább olyan intenzitással kell ajánlania egy megjelenő külföldi beruházónak, mint a közép- és dél-szerbiai térséget. Ezt meg tudjuk valósítani. Ha pedig megvalósítjuk, a mi embereink nem mondhatják azt, hogy márpedig 250 euróért nem fognak dolgozni. Ha ugyanis ezt tesszük, azzal lemondunk a továbblépés esélyeiről. Egy mindenki számára sok problémával terhelt időszak következik, de az elmúlt kilencven egynéhány évben már nem egyszer volt ilyen. Az uniós közeledés folyamatát, a határ közelségéből származó előnyt is beszámítva, bármennyire is nehéz idők jönnek, úgy kell tudnunk majd belőlük kievickélni, hogy minél kevesebb legyen a sérülés és minél nagyobb az előrejutás.

A GYÓGYULÁS ÚTJÁN

A haladókkal kötött megállapodás után elhidegültek-e a kapcsolatai a VMSZ-nek tartományi koalíciós partnerével, a Demokrata Párttal?

– Nem hidegültek el, a VMSZ-nek nincs gondja a DP-vel, s a DP-nek sem a VMSZ-szel van gondja, hanem önmagával. Ezt a problémát nekik kell megoldaniuk. A VMSZ-nek mint a DP vajdasági partnerének az az érdeke, hogy a DP ezeket a gondokat megoldja, s úgy rendezze, hogy előre tudjon lépni és meg tudjon erősödni. Ebben segítségére nem igen tudunk lenni, ártani pedig semmiképp se akarunk. Persze, azt látom, hogy amikor valakik el akarják terelni a figyelmet a belső nehézségekről, akkor témaként előkerül a VMSZ viszonyulása is. Annyit tudok mondani, hogy a VMSZ korrekt marad, a megállapodásokkal összhangban fog talpon maradni e viszonyrendszer, úgy, hogy a partnerkapcsolat fennmaradásáról is számot vezetve és saját érdekeinket is szem előtt tartva politizálunk majd. Magyarán: az, hogy mi a haladókkal megállapodtunk Belgrádban, nem azt jelenti, hogy a meglévő viszonyrendszert Újvidéken felrúgtuk, vagy szándékunkban áll felrúgni azt.

Van-e olyan érzése, hogy ma már csupán a tartományi statútumnak a megoldatlansága az, ami életben tartja a Pajtić-kormányt?

– Nem látok ilyen relációt a két dolog között. A vajdasági parlamenti többségnek és a kormánynak érdeke az, hogy megoldjuk ezt a problémát, ahogyan arra készülünk. Országos érdek is ugyanakkor, hogy a statútum kérdése a parlamentáris demokrácia és a jogállam elve alapján rendeződjék. A létrejövő új kormánynak is ez az érdeke. Mint parlamenti elnöknek, nekem pluszfelelősségem is van ebben a történetben. Amit nekem házelnökként meg kellett tennem, azt én megtettem. Olyan két-három hónap áll mögöttünk, amikor konszenzussal megállapodtunk abban, hogy milyen helyzetbe kerültünk, hova akarunk eljutni, s hogyan tudjuk ezt az utat megtenni. Ezidáig minden a megállapodás szerint történt. Még egy feladatom van: a nyitott kérdések kapcsán meg kell próbálnom konszenzusra juttatni a politikai paletta szereplőit. Ennek lebonyolítása az én feladatom, de a sikere már nem az én felelősségem. A politikai színtér szereplőinek a felelőssége ez. A dolgok mai állása alapján reálisnak tűnik a tartományi kétharmados többség és a köztársasági abszolút többség.

A siker vagy a kudarc irányába halad ma a vajdasági ügy? A statútum mellett a pénzelésre, a hatáskörökre, az autonómia kérdésére gondolok.

– Úgy fogalmaznék: a szanálás irányába halad. A statútum tekintetében mindenféleképp, de reális az esélye annak is, hogy még az idén megszülessen a finanszírozásról szóló törvény és a hatásköri jogszabály módosítása is. Ez egyébként szerepel abban a megállapodásban is, amit a VMSZ az SZHP-vel meg fog kötni. Mindez azonban a mostani állapotnak a kezelése. Ha felelősséggel beszélünk a témáról, akkor az mindenképp bővítésre szorul. A másik fontos elem ugyanis Vajdaság alkotmányjogi státusa. Egészen biztos, hogy ebben a ciklusban az alkotmánynak az újragondolása is napirendre kerül, s ebben az újragondolásban Vajdaság kérdése megkerülhetetlen. A lépések ennek az elemnek a kapcsán kevésbé behatárolhatók. Ami a Vajdasági Magyar Szövetséget illeti, az autonómiával, Vajdaság helyzetével kapcsolatban korábban elmondottak mind érvényesek továbbra is.

SZÁMARÁNYUNKNÁL JOBBAN TELJESÍTETTÜNK

A magyarországi választásokon ismét meg tudta szerezni a kétharmados fölényt a Fidesz-KDNP koalíció. A 133. mandátum megszerzésében bizonyára nagy szerepet játszottak a határon túlról érkezett szavazatok. Mit jelent ez az eredmény az itteni magyar közösség számára?

– Én is úgy látom, hogy ehhez a kétharmados többséghez jelentősen hozzájárultak a határon túli voksok. A vajdasági magyar közösség most is számaránya fölötti teljesítményt tudott nyújtani. Alá kell ezt húznunk, mert azt bizonyítja, hogy bármilyen nehezek is az életkörülményeink, a nemzethez való kötődöttség, az értékrendbeli elkötelezettség esetünkben tántoríthatatlannak számít. S mindez nem is annyira a választásokról, hanem a vajdasági magyar emberekről szól. Ami a választás következményét illeti: növekedett a lehetősége annak, hogy az előző ciklusban elkezdett együttműködést folytatni tudjuk. Megállapodtunk a munkahely-teremtésre, infrastruktúra-fejlesztésre, az egészségügy javítására és szociális kérdésekre vonatkozó programokat illetően is, melyeket jelentős magyarországi anyagi, infrastrukturális és szakértői támogatással fogunk véghez vinni úgy, hogy közben nem mondunk le az itteni lehetőségekről sem, merthogy itt vagyunk adófizető polgárok. Erősödnek ezáltal az érdekérvényesítési lehetőségeink is, s esély teremtődik arra, hogy ez az érzelmi-közjogi egymásra találás, közös építkezés a vajdasági magyarok és az anyaország között tovább tudjon fejlődni.