2024. április 23., kedd
ADALÉKOK A MAGYAR SZÓ HETVENÉVES TÖRTÉNETÉHEZ

Az objektív másik oldalán

Lazukics Anna: „Nem szép fotót, hanem jó fotót kell készíteni”

Lazukics Anna, a Magyar Szó első női fotóriportere. Fotózással 1954 óta foglalkozik.

Művészfotóival több mint háromszáz csoportos kiállításon vett részt három kontinens 13 városában, Szerbia, valamint a volt Jugoszlávia 50 városában, ezeken több mint 60 díjat kapott. Ezenkívül 15 különféle elismerésben részesült, melyek közül említésre méltó a Jugoszláv Népi Technika (1966) és a Vajdasági Foto- és Filmszövetség (1981) elismerése, a Vajdasági Újságíró Szövetség ezüstplakettje (1986), a Fórum-díj (1989), a Magyar Szó életműdíj (1994). Az Aranylencse nemzetközi Grand Prix díjat 1986-ban nyerte el. 2005-ben megkapta a művészfotós kandidátusi rangot. Eddig 27 önálló kiállítása volt.

1959-ben kezdett dolgozni a Magyar Szóban az Újvidéki rovat újságírójaként. 1990-ben fotóriporterként vonult nyugdíjba. Időközben volt a lap korrektora is, valamint két éven át a Képes Ifjúság újságírója és fotóriportere is.

Hogyan került kapcsolatba a Magyar Szóval?

– Először az Ifjúságban, a Képes Ifi elődjében kezdtem el publikálni, még középiskolás koromban. Különböző írásokat, verseket küldtem, és persze fotókat is. Akkoriban az újvidéki fotósklub egyik tagja voltam, már abban az időben is kaptam különféle elismeréseket. Az Ifiben komolyabban akkor kezdtek el foglalkoztatni, amikor felkértek, hogy véleményezzem más, fiatal fotósok alkotásait, egy kis rovatban. A középiskola után pedig Schmidt Mária, a Magyar Szó akkori titkárnője közölte velem, hogy felvettek. Ez 1959. szeptember elsején történt. Akkor az újvidéki rovathoz kerültem, mivel minden újonc ott kezdte a munkáját.

Azonnal fotóriporterként, vagy más beosztásban kezdett dolgozni?

– Nem, újságíróként. Akkoriban az újságírók máshogy kezdték el karrierjüket, mint most. Mint mondtam, mindenki az újvidéki rovatnál kezdte, ott megtapasztalt minden lépcsőfokot, ahonnan aztán „szakosodott” más rovatokhoz. Ezenkívül bemutatták az újoncoknak azt is, hogy hogyan készül az újság. Lépésről lépésre végigvezettek mindenkit, az első ponttól egészen a nyomdáig, hogy tudják, hogyan is működik a folyamat. Időközben állapotos lettem a lányommal, akkoriban pedig a szülési szabadság csak három hónapos volt. Én pedig ebből kettőt kivettem még a szülés előtt, hogy ne kelljen akkora hassal terepre járni, dolgozni. A munka és a gyereknevelés kicsit bajos is volt az újságírás miatt, ezenkívül a férjem is dolgozott, így a kislányomra mindig más vigyázott. Ez nekem nem igazán tetszett, nem igazán tudtam így dolgozni, válaszút elé értem. Fontolóra vettem, hogy otthagyom a szerkesztőséget. Erre az ittlevők rábeszéltek, hogy maradjak az újságnál, legyek korrektor. Ezen a poszton valamivel könnyebb volt dolgozni.

Aztán az Ifjúság fotóriportere behívót kapott a hadseregbe, és felkértek, hogy vegyem át ezt a posztot. Ez egy nagyon szép, tartalmas két év volt. Ebben az időszakban nagyriportokat, képriportokat írtam az Ifjúságnak, újságírókkal jártam terepre. Gyakorlatilag továbbra is a Magyar Szóban dolgoztam, hiszen az Ifjúságra úgy is tekinthetünk, mint a napilap gyermekére. Akkor dolgozott itt Brezsán Gyula, az újság híres fotóriportere. Amikor az első fotókat készítettem, a laborba mentem, hogy előhívják a képeim, Brezsán pedig kijelentette, hogy amíg ő itt dolgozik, addig nő fotóriporter a Magyar Szónál nem lesz. A laboránsnak megtiltotta, hogy előhívja a képeim. Erre én a Dnevnik szerkesztőségébe mentem át, és ott hívattam elő őket. Így kerültek a nyomdába is.

Két év után pedig Kalapis Zoltán, az akkori főszerkesztő felajánlotta, hogy jöjjek vissza a Magyar Szóba mint fotós. Attól kezdve pedig itt dolgoztam.

Miben különbözött az akkori munkamenet a mostanitól?

– Akkoriban nemcsak a fotósok, hanem az újságírók munkája is teljesen máshogy nézett ki. Nem az újságírók gépelték be a szövegeket, mint most, hanem a gépírónők. Kezdőként általában eléggé stresszes tudott lenni, hiszen először mindig a „menő” kollégák írásait gépelték be, mi, kezdők pedig vagy csendesen vártuk a sorunkat, vagy megpróbálkoztunk a gépeléssel. Akkor még a leadási határidő is máshogy nézett ki, mert több volt a manuális munka az újság előkészítésekor, mire az a nyomdába ért. Mondom, igazán megterhelő dolog tudott lenni, pláne Szavics György szerkesztő alatt, aki egy kiváló szakember volt, de ha egy írás nem tetszett neki, azt azonnal összegyűrte és a szemétbe dobta. A zöldfülű firkásznak pedig újra kellett írnia a cikkét. Igaz, aztán mikor vészesen közeledett a lapzárta, neki pedig nem volt anyaga, akkor kiborította a szemeteskukát, hogy ismét górcső alá vegye az írásokat, hogy belejavítson, szalonképessé tegye őket.

Akkoriban ugye, a fotók előhívása laboratóriumban történt, mivel nem digitális úton tették a képeket nyomdaképessé. Itt dolgozott Danis Éva laboráns, aki szintén vezető szakember volt.

Manapság a technika fejlődésének köszönhetően megváltoztak a viszonyok, akár telefonnal is lehet képet készíteni, és még csak labor sem kell hozzá. Mivel könnyebb a munka, nincs is szükség annyi fotóriporterre, amit egy kicsit szomorúnak is tartok, de hát, ebben az irányban fejlődik a világ.

Ön volt a Magyar Szó első női fotóriportere. Ez a gyakorlatban mit is jelentett?

– Ez egy eléggé speciális helyzet volt. Már csak azért is, mert az egykori Jugoszlávia területén én voltam az első női fotóriporter, aki politikai napilapnak dolgozott. Ebből a szempontból a sportesemények maradtak számomra a legemlékezetesebbek. Vasárnaponként a fotóriporterek is rendszeresten ügyeltek, akkoriban sűrűn jártunk focimeccsekre. Ilyenkor pedig majdnem egész Vajdaság területéről tudósítottunk. Ez úgy nézett ki, hogy az újságírókkal kocsiba ültünk, felkerestük azokat a területeket, ahol meccseket játszottak. Itt általában tizenöt perceket töltöttünk, ezalatt nekem persze fényképeznem kellett. Erre pedig nem mindig adódott jó alkalom, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy az újságírók mindig egy gólképet szerettek volna az újságban viszontlátni. Ekkor általában én beálltam a pálya mellé, hogy megörökítsek egy-egy helyzetet, közben pedig a szurkolók folyamatosan felém kiabáltak: „Hová állsz, te buta nő, nem látod, hogy a mieink fognak gólt lőni?!”. Ehhez hasonló volt a helyzet a képviselőházban is. Bemegyek az ülésre, amely tele van férfi politikusokkal, és mindegyikük tekintete rám mered, hiszen férfi fotósokhoz szoktak. Én pedig egészen addig nem készíthettem egy normális fotót, ameddig mindegyik engem bámult... Furcsa lehetett az is a nézőknek, amikor a bokszmeccseken ott álltam a ring mellett, ahol fröcsköl a vér...

Amikor Tito, az egykori JSZSZK elnöke Újvidéken várta az újévet, egyedül a Dnevnikből, a Magyar Szóból és a Tanjug hírügynökségből fogadtak fotósokat az eseményre. Én annak idején sportosan és egyszerűen öltöztem, hiszen aznap reggel még nem tudtam, hogy éppen másznom kell valahová a jó képért, vagy valahová beállni, guggolni. Rám is szóltak az esemény előtt, hogy tisztességesen öltözzek ki. Na akkor vettem egy hosszú bársonyszoknyát és egy ezüstös pulóvert, ezt szerintem csak akkor viseltem, és azóta sem.

Mi tesz egy fotóriportert jóvá?

– Elsősorban is „komplettnek” kell lennie. Ez alatt azt értem, hogy érteni kell a dolgunkat, minden szinten, minden tekintetben. Ezenkívül az is jó, ha tudunk írni. Volt, hogy az utóbbit hanyagoltuk, hiszen nem volt idő rá, képeket kellett előhívni, de közben már indulni kellett más eseményre, stb. Volt olyan eset is, amikor egy faluriport során mindent feljegyeztem, leírtam az adatokat, mindenkivel beszélgettem, és csak hazafelé jutott eszembe, hogy nem is készítettem képeket. Ebből is látszik, hogy a fotózás és az írás is teljes embert követel.

Amikor az újságíró interjút készített valakivel, akkor én leültem mellé, és nem kezdtem rögtön fényképzeni, hanem megvártam, hogy hogyan viselkedik az alany, hogyan gesztikulál, milyen a mimikája. Nem mindegy, hiszen nem igazolványképet készítünk. Volt olyan eset is, hogy valaki nem akarta, hogy lefényképezzem. Ez elsősorban azért volt kellemetlen, mert így nem lett kép a cikkhez, másrészt pedig teljesítményre dolgoztunk.

Ha jó szakemberek szeretnénk lenni, érteni is kell, hogy mi történik körülöttünk, ne csak kattogtassuk a gépet. A sporteseményeken tudni kellett, hogy milyen jelzés mit jelent, legyen szó súlyemelésről, birkózásról, fociról. Balettet pont emiatt nem fényképeztem sohasem. Mindig attól féltem, hogy rossz mozdulatot örökítek meg, mivel nem értek igazán hozzá, csak élvezem. Ha pedig rossz töredékpillanatot örökítek meg, akkor rossz a kép.

Nyugdíjas, mégis igen aktív. Mi mindennel foglalkozik?

– Manapság is rendszeresen bejárok a szerkesztőségbe. Egyszerűen nem bírom ki, ha pár napig nem látogathatok el. Más egykori nyugállományba vonult kollégák szinte kizárják az életükből ezt a helyet, én viszont második otthonomnak tekintem. A lányom is dolgozott a lapnál, ez a dolog is ideköt. Másik dolog az, hogy rengeteg nyersanyagom van. A Magyar Szó dokumentációjában nekem mintegy háromezer filmem van. Ez egy hatalmas nyersanyag, amelyet digitalizálni kellene, habár borzasztóan nagy munka, másrészt pedig legjobban én tudnám feldolgozni, hiszen én készítettem a képeket, tudom, hogy melyik tekercsből mi kell, stb. Megpróbálkoztam, próbálkozom ezt az anyagot feldolgozni. Mostanában ezek közül szemezgetek, ezekből tervezek kiállítást nyitni. Egy könyv kiadásán is gondolkozom, de ez még a jövő zenéje.

Több kiállítása is volt már. Ezek leginkább azok a fotók, amelyeket az újságnak készített, vagy más képek?

– Tulajdonképpen sohasem művészfotókból álló kiállításokat készítettem. Az én képeimben mindig ott az ember, az esemény, valami történet. Inkább úgy mondanám, hogy igyekszem, igyekeztem úgy feldolgozni az eseményt, hogy valami művészi tartalmat adjak hozzá. Ez a Life Photo stílus, amellyel még karrierem elején megismerkedtem. Más stílusokkal is foglalkoztam, modernebb irányzatokkal. Akkor, amikor fényképezni tanultam, a „szép fotók” korszaka volt, aztán pedig kissé durvább stílus nyert teret a fotózás világában. Követtem a trendek alakulását, nem ragadtam le egy stílusnál, mottóm mindig az volt, hogy nem szép fotót, hanem jó fotót akarok készíteni.

Egyébként egy jó sajtófotó már művészfotó. Úgy tartom, hogy végtére nehezen lehet határt húzni a kettő között. Legfeljebb nagyon rossznak kell lennie egy képnek, hogy ne legyen nyomdaképes. A képnek is kell hogy meséljen valamit, egy történetet, egy hangulatot, érzést.