2024. március 28., csütörtök

Most is vannak jó szándékú, segíteni vágyó emberek

A mai rohanó, magába fordult világunkban mindinkább csakis önmagukra számíthatnak az emberek, s mind ritkábbak a segítő kezek. Mind kevésbé vagyunk hajlandóak lemondani kényelmes életünk egy apró töredékéről, hogy másokon, bajba jutott embereken segítsünk. Ezért is egyedülálló és csodálatra méltó egy 29 éves csantavéri hölgy tevékenysége, aki súlyos betegsége ellenére is hihetetlen erőt kifejtve képes másokon segíteni. Perc Márta nevével már több alkalommal is találkozhattunk napilapunk hasábjain. Bizonyos tekintetben ő a szabadkai községhez tartozók védőangyala, vagyis ahogyan a faluban nevezik: a csantavéri Teréz anya.

– A csantavéri Teréz anyus elnevezést egy rólam szóló írás megjelenése után kapták fel, s így a jóakaróim olykor Tecának szoktak becézni. Én ezen jót szoktam nevetni, viszont szerintem engem nem lehet hozzá hasonlítani. Ő egy gyönyörű életet élt, annak ellenére, hogy a magánéletét is beleértve mindent feladott azért, hogy segítsen a rászorulókon. Most is van lehetőség jótékonykodással foglalkozni, s emberségesen viszonyulni embertársainkhoz. Sokan azt mondják, hogy ez nehéz, s hogy nincsenek jó emberek. Én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Oly sok névtelen adományozóval hozott össze a sors az elmúlt hónapokban, hogy nem is tudnám megszámolni őket, s mindenkinek, aki segített, hálás vagyok.

Mikor döntötted el, hogy mások megsegítésén dolgozol majd?

– Én huszonegy évesként lettem édesanya, amit soha nem fogok megbánni, mert csodálatos érzés volt a gyermekemet hordozni a szívem alatt. Miután Aidát megszültem, diagnosztizáltak nálam egy nagyon súlyos betegséget, ezt Szabadkához legközelebb Újvidéken lehet kezelni, mert az ottani klinikán van egy részleg, ahol az én autoimmun betegségemet úgymond kordában lehet tartani. Igaz, nagyon nehezen, mert így nyolc év után is azt kell mondanom, hogy egy-egy terápiának kegyetlen hatásai vannak. Az első ilyen terápia után, amikor közölték velem, hogy mekkora esélyeim vannak az életre, s hogy mi mindennel számolhatok ezzel a betegséggel, akkor fordult meg a fejemben, és mondtam el édesanyámnak, hogy ha egyszer is talpra tudok úgy állni, hogy egy bizonyos távolságot meg tudok tenni teljesen egyedül, akkor jótékonysági munkára szeretném fordítani a szabad időmet.

Szüleid miképpen reagáltak, amikor meghallották az elképzelésedet?

– Miután letisztáztam magamban, hogy tényleg ezzel szeretnék foglalkozni, teljes mértékben biztosítottak a támogatásukról. Húgom és az akkor még meglévő férjem is mellettem volt, mivel tudták, hogy emberek között leszek, s ez nekem jót fog tenni, és bizonyos mértékben segíteni fog abban, hogy felépüljek. Csak ezután jöttek a segélykérések, szerveztük az újabbnál újabb akciókat és rendezvényeket, amelyeken egyre többet jelentem meg, s egyre több időt követelt meg. Ekkor már kezdett egy picit a terhükre lenni az, hogy mennyit vagyok távol a családtól.

Melyek azok az akciók, amelyek leginkább emlékezetesek voltak számodra?

– Több ilyen volt, talán a Caritas csapatával megszervezett karácsonyi ebéd az, amely leginkább megmaradt bennem. Mert a karácsonyi és húsvéti ünnepek alatt mindenki jobban igényli azt, hogy legyen valaki, akit átölelhet, s szeretetből egy ebédet vagy pedig vacsorát készíthet neki. Sajnos ez a mai világban nagyon sok embernek nem adatott meg, mert önhibájukon kívül maradnak szegénynek, s kerülnek olyan szociális helyzetbe, amelyen tényleg csak a jó akaratú emberek enyhíthetnek. Ezen az ebéden az egy tál meleg ételen kívül a rászorulók kaptak desszertet és forró italt is. Gyermekes családok is eljöttek, s felemelő érzés volt látni, hogy ezek a gyermekek, akik sohasem kaptak otthon desszertet, milyen jóízűen fogyasztották el azt. Rencsényi Elvirával, a Hét Nap újságírónőjével közösen szerveztük az Egy nap Martin szeme világáért elnevezésű rendezvényt Csantavéren, ezt külföldön is példaértékűnek nevezték. Számomra végül is minden akciónk csodálatos volt.

Amikor megbeszéltük ezt a találkát, akkor az egyik üzenetedben megjegyezted, hogy időnként mennyire fárasztó tud lenni egy-egy akció sikere érdekében kompromisszumokat kötni egyes emberekkel...

– Azért nevezném fárasztónak, mert rengeteg energiabefektetésre van szükség ilyenkor, s ez elvonja a hangsúlyt arról, amire valójában fektetnem kell. Példának okáért most egy pici babánál egy óra hosszát tölthettem el, ami kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megtudjak olyan részinformációkat, amelyek nagyon fontosak lettek volna a további megsegítésükhöz. De megígértem a családnak, hogy visszatérek hozzájuk, s folyamatosan látogatni fogom őket. Ha azonban azt nézem, hogy előtte pedig egy óra hosszát beszélgettem egy illetővel, aki igen arrogáns módon viszonyult hozzám, akkor igen, sok energiába kerül, hogy valakivel zöld ágra tudjak vergődni.

Manapság minden a politikáról szól, s mindenki ért a politikához. Történt-e már meg veled, veletek, hogy valaki egy akciótok során megbélyegezett, hogy egy adott politikai vonalhoz húztok?

– Ez még szerintem nem történt meg velünk, de az elmúlt hónapokban a választások előtt Csantavéren több párt is irodát nyitott, s közülük egy jelezte, hogy szívesen részt venne egy család megsegítésében, s az elsők között jelentkezett a segélykérésünkre. Mivel meghívtak, el is mentem az irodájuk megnyitójára, pedig igyekszem távol tartani magamat az ilyen jellegű rendezvényektől, mert szerintem az embereket a politikai, nemzeti, vallási és faji hovatartozásuktól függetlenül kell szeretni és támogatni, s nem elítélni valakit a bőre színe, az anyanyelve vagy pedig a vallása miatt. De igenis, részt vettem a VMSZ irodájának a megnyitóján, s nagy szeretettel tettem ezt, mivel egy 15 éves mozgásképtelen kislányt ajándékoztak meg egy rokkantkocsival. Sokat segített a párt neki ezzel a támogatással, s ilyen szempontból én örülnék, ha a többi párt vezetői is felajánlanák, hogy a családnak mondjuk, megcsinálják a házuk mennyezetét. Ez esetben egy másik párt irodamegnyitójára is szívesen elmennék.

Közismerten adrenalinfüggő vagy...

– Igen, az! Nekem van egy listám, amelyre feljegyeztem, hogy minden őrült sportot ki szeretnék próbálni. Ezek közül már sikerült a flyboardot (extrém vízi sport, amelynek köszönhetően az ember akár 8,5 méter magasra is a vízfelület fölé repülhet – a szerző megjegyzése.) kipróbálni, s nagyon imádom. Borzasztó nagy adrenalinlöketet ad. De szeretem az autó- és a motor crosst is, a drifftelést is. Ez is óriási energiával tud feltölteni, ahogyan egy sikeres jótékonysági akció is.

Tagja vagy egy, a Facebookon szerveződő közösségi megmozdulásnak is...

– A Segítő Kéz Vajdaság oldalról és a martonosi Adni-kapni jó oldalakról van szó, ahol Csicsai Szabó Ildikóval, illetve Rekeczki Molnár Eleonórával működök együtt teljes mértékben. A mi csoportjainkból senkit sem túrunk ki, s meg tudjuk beszélni egymással, hogy miképpen oldjuk meg a segítség eljuttatását a rászoruló emberekhez. Sokszor önmagunk kerekedünk útnak, hogy eljutassuk az adományokat oda, ahol a legnagyobb szükség van rájuk.

Sok egészséges emberrel ellentétben teljes életet élsz. Mégis mi az, ami leginkább hiányzik neked?

– Mivel megajándékozott az élet egy gyönyörű kis angyallal, a kislányommal, ezért én magamat okolom azért, hogy ez a nagyon pörgős életem odáig fajult, hogy nincs időm magánéletre. Hiányzik a társ, akivel az ember megoszthatja akár az aznap történteket, az ügyes-bajos dolgait. Egyszerűen, hogy csak legyen ott valaki, akit én is meg tudok hallgatni. Csak, hogy beszéljen hozzám, bármit. Nagyon hiányzik egy társ.

Amikor az interjú helyszínéről és az időpontjáról egyeztettünk, elmondtad, hogy ez a beszélgetés után vissza szeretnél vonulni a nyilvánosság, a média elől. Nagyon sokan mindent megadnának, hogy velük legyen tele a televízió, az újság, te viszont éppen most szándékozol képletesen szólva elefántcsonttoronyba vonulni...

– Ez így van. A közelmúltban nagyon sok helyre elhívtak, nagyon sok esemény kapcsán megemlítettek, s részben vissza kell vonulnom a média elől is, mert teherként nehezedik rám az, hogy szinte minden lépésemet követik.

Nem mondanám, hogy ez hirtelen jött népszerűség, mert ha csak a Caritast vesszük alapul, harmadik éve vagyok a Muci Fehér Rózsa vezette csapat tagja, őt nagyon tisztelem, mert nagyon sok energiájába kerül az, hogy összetartsa a társaságot. Viszont vannak szóvivők a csapatban, s vannak, akiket elküldenek más nyelven előadásokat hallgatni. Ilyenkor mi megyünk, s ez a médiában megjelenik, s ilyenkor általában én szoktam nyilatkozni, ez pedig az elmúlt időszakban kezdett egy kicsit zavarni, úgy érzem, hogy a csúcson illik abbahagyni a közszereplést.