Ünnepek előtt nálunk odahaza mindig nagy volt a nyüzsgés. Főleg a karácsonyt és a húsvétot előzte meg hetekig tartó készülődés. Az ablakmosás volt a legelső dolog, amit ilyen jeles ünnep előtt el kellett végezni. Azt sosem hagytuk az utolsó hétre, mert olyan sok ablak és üveges ajtó volt a házunkon, hogy napokig csak azok tisztogatásával foglalkoztunk.
Fotó: Molnár Edvárd
Ecetes vízzel dolgoztunk, azt mondták, az ecettől lesz csillogó az üveg. Kislányként semmi kifogásom nem volt az ablakmosás ellen, mert jó mókának tűnt, viszont amikor már nekem is ki kellett belőle vennem a részem, nem volt olyan érdekes. Nem lehetett viszont kibújni a munka alól, húsvét és karácsony előtt ezt el kellett végezni, ez megkérdőjelezhetetlen dolog volt. Ez rendszerint anyu feladata volt és később már az enyém is, ugyanis nagyanyám alig ért rá a takarítással foglalkozni. Ő varrónőként mindig a varrógépnél ült, ünnepek előtt pláne nagy volt a hajtás, hiszen a jeles napokon a kuncsaftok új ruhát akartak magukra ölteni, a mama tehát szakadatlanul varrt, mi meg a házat öltöztettük ünneplőbe.
Az ablakmosás és a függönycsere után a szőnyegeket vettük elő. Apu a szárítókötélre rakta őket, és nagyapámmal felváltva verték ki belőlük a téli tüzeléses időszakban felgyülemlett port. Ha még maradt időnk, ki is sikáltuk, de ez sokszor nyárra, a nagyobb melegekre maradt. Néha nem sok kedvem volt ehhez a nagy ünnepek előtti felhajtáshoz, és nem is éreztem át sokáig a fontosságát, de mikor már benne voltunk a munkában, mindig jó hangulatban serénykedtünk, valahogy mindannyian éreztük, hogy ennek ez a rendje. Az ablak- és szőnyegtisztítással virágvasárnapig elkészültünk, attól fogva ugyanis már ünnepnek tartottunk minden egyes napot. Hogy virágvasárnapkor vittünk-e barkát a templomba, arra nem emlékszem, annyi azonban biztos, hogy húsvétra mindig volt barka a hosszú folyosóasztalunkon.
A nagyhét sütéssel telt el, meg sokszor diótöréssel, mert annyira szerettük a diós süteményeket, hogy abból mindig sokat kellett készíteni. Ahogy közeledett a húsvét, úgy töltöttünk egyre több időt a konyhában. Az ünnepet közvetlenül megelőző napokban mindig késő estig dolgoztunk, nyújtottuk a tésztát, főztük a krémeket, sokszor csak éjfélkor tértünk nyugovóra, de azt láttam, hogy erre mindig volt ereje anyámnak és a nagyanyáimnak is. Megvoltak a kimondottan húsvéti süteményeink, tortáink. Édesapám számára a húsvét elképzelhetetlen volt reformtorta nélkül, de zserbó, citromszelet, őszibarack formájú süti is mindig került az ünnepi asztalra. Sósat sosem készítettünk, mindenki az édesért rajongott. Egyetlen sós dolog volt nélkülözhetetlen, a nagymamám ünnepi kelt üres kalácsa, amit a sonkához ettünk. A mama szombat délelőtt, végre maga mögött hagyva a varrást, csak a „kőtt kaláccsal” foglalkozott. A nagy bádogtepsiben sütötte, amit anyai nagyapám készített. Különféle fonatokból állt, melyek a tepsiben megkelve egyetlen hatalmas kelt kaláccsá álltak össze. És ami ünnepi jelleget adott ennek a specialitásnak, azok a tésztából formált galambok voltak a fonatok végén. Mama máskor is készített üres kalácsot, de galambok csak húsvétkor és karácsonykor kerültek rá. A galambokat mindig én ettem meg.
Ismét itt a virágvasárnap, és ezúttal is a készülődés kellős közepében vagyunk. Ugyanazt teszem, amit otthon láttam. Ablakmosás, függönycsere, szőnyegtisztítás, készülődés és majd sütés késő estig. Kétéves lányomat igyekszem felvilágosítani, milyen ünnep elé nézünk. Azzal tudom felkelteni az érdeklődését, hogy elmondom neki, majd fészket készítünk a nyuszinak, amely nyuszitojással ajándékoz meg bennünket, tojást festünk, pirosat, kéket, sárgát –„és zöldet” – teszi hozzá ő maga, és elmesélem neki, hogy jönnek majd a fiúk locsolkodni, a nagybátyja, meg a szomszéd kisfiúk. Még nem érti, de látja, érzi, hogy valami nagy, nem mindennapi dologra készülünk, valami olyasmire, amikor együtt lesz a család, amikor csak egymásra figyelünk, együtt ünnepelünk. Igyekszem benne felébreszteni a várakozás örömét, elültetni benne azt a magot, amit szüleim, nagyszüleim énbennem is elültettek, amely felnőttként arra ösztönöz, hogy megtartsam a hagyományainkat, ragaszkodjak hozzájuk, és ezt átörökítsem a gyermekeimbe.
