2024. március 19., kedd

Szent Anna és a két Fekete

– akár útirajz is lehetne –

Nehéz visszautasítani, ha bicskát kínálnak ajándékba, hát még ha az ajándékozottat odahaza „rozsdás bugylibicskás kritikusként” is aposztrofálták abban az időben, amikor még maga is úgy vélte, érdemes kritikát írni. Meg hát különben is szereti a késeket, a bicskákat leginkább. Ehhez, a Székelyföld felkínálta remekműhöz még rang és titulus is jár, természetesen föl is kerekedtem Virág István fotóművész barátom járművezetői szolgáltatása mellett. Ő alaposan megvizsgálta a Google Maps térképén, hogy mindössze 639 kilométert kell megtennünk 9 óra 33 perc alatt.

Na, nem így lett. Az útvonaltervező figyelmét elkerülte a határátkelőkön eltöltött várakozási idő, meg hogy az általa javasolt útszakasz felén komoly útjavítás meg csatornafektetés zajlik, így minden igyekezetünk mellett olykor hosszan várakoztunk, egyes szakaszokon alig haladtunk harminc kilométeres óránkénti sebességgel, így este nyolc helyett éjfélre futottunk be. A célállomás mellé. Az addig bölcsnek mutatkozó GPS ugyanis az utolsó pillanatban zsákutcába kalauzolt, amiből alig evickéltünk ki. Hatszáz kilométeren tűrhető hibaarány. Annál is inkább, mert meghívóm, a Fekete Irodalmi Klán vezére, Fekete Vince (klántag pedig jómagam, és Pécsi Györgyi tiszteletbeli tag), tehát Vince, aki szállodai szobájában gatyára vetkőzve olvasott és tépte a haját késésünk miatt, telefonozásom után gyorsan nadrágot rántott, és hamarosan ránk talált a gótikus sötétségben. Ittunk is rá nyomban egy palack vörösbort.

Másnap lezajlott a buli, átvettem a bicskát, jó helyi szokás szerint viszonzásul átadtam a zsebemben lapuló legkisebb értékű pénzérmét, nehogy a székely lázmérő pengéje elvágja a barátságot, majd étel és ital mellett történtek olyan események, amelyekről jobb, ha se az erdélyi, se a vajdasági közvélemény nem értesül, mert az írók azért becsületesen be tudnak rúgni, olykor még táncolnak is. Vagy nem. És ezt néha egyesek nehezményezik.

Vince, aki ugyanolyan Fekete, mint én, csak fiatalabb évjáratú, a tivornya végén jelezte, hogy másnap elkalauzol bennünket a Szent Anna-tóhoz, útközben néhány borvízforráshoz. Terepismeret híján úgy képzeltem, egy-két órán belül lazán bejárjuk a környéket, kattintunk néhányat a bérces tájon, még az se keltett gyanút bennem, hogy Vince telepakolta a kocsi csomagterét üres pillepalackokkal.

Öregapám úgy tartotta, hogy a világon jó víz és rossz pálinka nem létezik. Az elsőben nem volt igaza, kipukkadásig nyeltem a változatos borvizeket. Mondjuk az előző éjszaka eseményei után szükség is volt rá, de mivel haza is hoztunk belőlük jócskán, nem a pillanat benyomásán alapult a véleményem. Aztán meg csak autóztunk, autóztunk, fényképeztünk, autóztunk. Gondoltam, nem igaz, hogy Vince a Klán jegyében nem a Fekete-tengerhez kalauzol bennünket, mert ilyen hosszú út már nem is létezik. Talán még Erdélyben sem. Végül csak megérkeztünk a Szent Anna-tóhoz. Itt jött a csavar: Vince elmondta, hogy a tó kocsival is megközelíthető némi pénz (később kiderült, nem tétel) fejében, de szerinte inkább sétáljunk le hozzá, élvezzük a természetet. Úgy is volt, bár ne lett volna. Mert síkságról szabadult, tohonya városlakóként nagyon élveztem a vulkanikus tó minden homokszemét, de már volt elképzelésem róla, hogy ugyanott kell majd visszajutnunk a leparkolt kocsihoz, ahol legyalogoltunk a tóhoz. Ahol éppen valamiféle cég csapatépítő tréningjének is tanúi voltunk. Amit szerintem odahaza is eljátszhattak volna, csak akkor nem került volna ennyibe.

Szó ami szó, megcsodáltuk a gyönyörű helyet, tájékozódtunk felőle, ki éppen mikor fulladt bele a csalóka vízbe, és elindultunk vissza a kocsihoz. Vince velem rajtolt, mert van kláni becsület, és szemtanúja volt, hogyan halok meg a nem is olyan rövid, de annál meredekebb kaptatón. A novemberi hidegben ömlött rólam a verejték, maradék hajamról patakzott a víz, és minden lépésnél erősebben éreztem, hogy itt a vég, eldobom magam, és innét már csak az az emlékoszlop tudósít rólam, amit a Szent Anna-tóhoz zarándokolt egykori vajdasági magyar író aprópénzért kilehelt lelke emlékére állít majd a Fekete Klán. Vince mindent bevetett ennek megelőzésére. Megmutatta például a harisnyáját, szemléltette, Csíkban miként könnyeztetik meg a kígyót, ezer viccet mesélt, miközben aggódva figyelte, miként haldoklom a talán koporsómmá váló gépkocsihoz vezető úton. Végül csak följutottunk a parkolóhoz, ahol még vagy félórát várakoztunk az utánunk lezseren bandukoló társainkra. Majdnem elkapattam magam, hogy voltaképpen a sietség miatt lettem rosszul, de eleve tudtam, ez nem igaz. Vince, aki ugyanolyan Fekete, mint én, nyomban meg akarta ülni az elmulasztott halotti tort, és invitált a parkolóban fölállított, eléggé kétes kinézetű bodegába. Ő persze tudta, hogy a társainknak még huzamos időben esélye se lesz fölérni a tetőre. Italt ritkán utasítok vissza, de most kézzel-lábbal ellenkeztem: a túlélés fölött érzett boldogság fölülírt minden földi vágyat.

Miközben lassan nyeltem vissza a Havasok oxigénjét, lám, milyen gyarló az ember, nyomban rágyújtottam egy Zomborból hozott szivarkára, ha szenvedett a tüdő, akkor adjunk rá egy lapáttal. Az életben maradás reményében imbolygó zombiként megálltam egy idegenforgalmi tábla előtt, amelyen három nyelven ecsetelte a hatóság, hogy ha környéken nem lehelem ki önszántamból a lelkem, a helyszínen ebben segíthet medve, farkas, méla szamár, és nagyon boldog voltam, hogy nem estem prédájukul. Ráadásul a bicskám faragott dobozában ott maradt a szállóban. Vince dicséretére legyen mondva, ő se tért be a bodegába, pedig erősen kívánta.

Végül csak elindultunk vissza a szálláshelyünkre. Útközben megfogadtam, ha épségben hazajutok, még a bejárati küszöböt is lebontom, még lépcsőnyit se vagyok hajlandó többé mászni! És ehhez a kis munkához ne lenne elegendő szerszám a Székely Bicska, ami akár az erdélyi medvétől is megvédhetett volna, ha a zsebemben lapul?!