Száz évvel ezelőtt Szerbia azzal szerzett világhírnevet, hogy minden más államnál több szilvát szállított a világ minden tájára. Arról nem is szólva, hogy a „sligovica”, vagyis a szilvapálinka a legelőkelőbb körökben is italkülönlegességnek számított. Akkoriban az ország hatmillió dollárt inkasszált csak ebből a gyümölcsből, ami akkor igen szép összegnek számított, hiszen a vadnyugati ponyvaregényekből tudjuk, hogy egy seriff havi fizetése mindössze ötven dollár volt.
Azóta eltelt egy évszázad, s amint a hivatalos adatok bizonyítják, a nemzetközi kereskedelemben ügyeskedő vállalatok már szilvát is importálnak. Nem mintha hiánycikk volna, de – úgy tűnik –, ezen is lehet keresni, akár a vöröshagymán, amiből tavaly 3000 tonna került a szerbiai piacra, holott (emlékszünk még rá!) nemrég a magántermelők kénytelenek voltak szemétre dobni, mert nem kellett senkinek.
Ha viszont valaki veszi magának a fáradságot és belenéz a statisztikai hivatal kimutatásaiba, jószerivel megdöbbenve láthatja, hogy túl sok olyan dolgot importálunk, amire lehet, hogy szükség van, de megfelelő szervezéssel (és a magánérdekek kizárásával!) a saját házunk táján is megtalálhatjuk. Az ugyanis lehetséges, hogy nálunk nem kifizetődő gyufát, kefét gyártani, de mi szükség van arra, hogy súlyos devizaösszegeket fizessünk a külföldről származó seprűért, babért, sertésbélért, vagy éppen disznószőrért? Az utóbbiból ugyanis tavaly 25 000 kilót hoztunk be.
Az is elgondolkodtató, hogy az elmúlt esztendőben 89 millió dollár értékben hoztunk be sertéshúst, viszont csak 71 milliót kerestünk ugyanennek az élelmiszernek a kivitelével. Arról nem is szólva, hogy az ország állatállományának csökkenése immár riasztott méreteket öltött. S ezt nem csak a nagyjából osztrák vagy német árszinten levő sertéshúson lehet lemérni, hanem azon is, hogy az állattartással foglalkozók lassan már aranyat kérnek az istállótrágyáért. És még mondja valaki, hogy sz…ból nem lehet aranyat csinálni!
Vajon kinek jutna eszében olyan banális dolog, hogy külföldön szerezze be a csaknem minden háztartásban naponta szükséges sertészsírt? Nekünk. Hiszen a korábbi esztendőben több mint 6 millió dollárt fizettünk érte külföldi cégeknek.
A behozatalban érdekelt (magán)cégeket egyáltalán nem érdekli, hogy mi van a hazai piacon. Nekik csupán az a fontos, hogy mennyit keresnek a 3000 tonna Hollandiából, Belgiumból, sőt Ausztráliából importált vöröshagymán.
Persze okkal merül fel a kérdés, hogy itthon milyen áron tudják értékesíteni? Kétségkívül versenyképesek a hazaiakkal, hiszen az egyre csökkenő vásárlóerő miatt az emberek már nem a minőségi, hanem az olcsóbb termékeket veszik meg.
A mezőgazdasági termények versenyképtelenségéért jórészt az állam felelős, ugyanis amíg máshol kiadósan támogatják a konyhakerti növényekben „utazó” farmereket, mi kifejezetten rablógazdálkodást folytatunk. Vagyis igyekszünk minél többet kisajtolni a parasztból, de úgy, hogy lehetőleg semmit, vagy csak alig valamit nyújtsunk neki.
A politikusok, közgazdászok, nemzetközi rangú szakemberek folyton azt szajkózzák, hogy a kivitel jelentős növelése nélkül esélyünk sincs arra, hogy kimásszunk a gödörből. A gyakorlatban azonban alig történik valami ezen a téren. Ha nem így állnának a dolgok, Szerbia aligha lenne az utolsó helyen Európában az egy főre eső kivitelt illetően. Pedig vannak lehetőségeink, s ezt a méhészek bebizonyították. Tavaly ugyanis több mint 3300 tonna mézet adtak el a határon túl, és hozzávetőleg 15 millió dollárt inkasszáltak.
Úgy tűnik, hogy a méhészet egyike azon ritka ágazatoknak, amelyekre a behozatali kartellek nem telepedtek rá. Inkább az ennél nagyobb hasznot hozó szállítmányokat részesítik előnyben. Vagyis importálnak mindent, annak ellenére, ha itthon is elő lehetne állítani.
