Többnapos nemzeti gyászt hirdettek tegnap Ruandában, az 1994-es borzalmas vérengzéssorozat kezdetének huszadik évfordulója alkalmából. A Közép-Afrika szívében elterülő Ruandában 1994. április 7-én bontakozott ki egy hatalmas erőszakhullám. A közel száz napig tomboló vérzivatarban – amelyet később népirtásnak nyilvánítottak – csaknem 800 ezer ember vesztette életét a kis országban.
Kwibuka 20, avagy megemlékezés a népirtás 20. évfordulójáról tegnap a Kigali stadionban (Fotó: Beta/AP)
A gyilkosságok azután kezdődtek, hogy a ruandai főváros, Kigali közelében április 6-án lelőtték Juvenal Habyarimana, a többségi hutu törzshöz tartozó államfő repülőgépét. Az elnök haláláért a hutuk radikálisai a kisebbségben élő tuszikat tették felelőssé, s rettenetes bosszút álltak rajtuk. Később kiderült, teljesen alaptalanul, ugyanis a repülőgép lelövéséhez a megvádolt törzs tagjainak semmi közük nem volt. A merényletet nem a tuszik követték el, hanem hutu szélsőségesek. Így akartak ürügyet teremteni a régóta ellenségként kezelt tuszik elleni népirtáshoz.
Pokoli tervük sikerült: a néhai elnök rezsimje által felfegyverzett és fellázított fanatikus hutu milíciák, szabadcsapatok és martalócbandák félmillió tuszit irtottak ki válogatás nélkül. A saját törzsük mérsékelt tagjait sem kímélték: lemészároltak háromszázezer hutut is, akik ellenezték a véres hadjáratot a tuszik ellen. A megvadult támadók sok áldozatukkal lőfegyverrel végeztek, de rengeteg embert botokkal és késekkel végezték ki.
A bő három hónapig tartó vérengzés egyik fő szervezője, a jelenleg 54 éves Pascal Simbikangwa volt, aki a szörnyűséges időszak után a Franciaországhoz tartozó, de az afrikai partok közelében található Mayotte szigetére menekült. Az 1986 óta mozgásképtelen, s ezért tolókocsiba kényszerült főhóhér hamis papírokkal, álnéven élt az Indiai-óceánban elhelyezkedő szigeten, ahol 2008-ban fogták el. Idén február elején Párizsban bíróság elé állították, amely – népirtásban való bűnrészesség miatt – márciusban 25 év börtönbüntetésre ítélte.
A ruandai népirtásért már sok résztvevőt vontak felelősségre (és börtönöztek be) hazájukban, de külföldön is. Még huszonhat ruandai vár bírósági tárgyalására.
Párizs sokáig a ruandai népirtó hutu rezsimet támogatta, amelyet végül az amerikai segítséggel felfegyverzett tuszi lázadók serege buktatott meg, illetve kergetett el. Jelenleg is Paul Kagame, a hutu hatalomtartókat 1994-ben elüldöző tuszi hadsereg volt vezére gyakorolja a hatalmat Ruandában. Kagame elnök nemrég azzal vádolta meg Franciaországot és a korábbi gyarmattartó Belgiumot, hogy részt vettek a népirtás politikai előkészítésében. Louise Mushikiwabo ruandai külügyminiszter pedig vasárnap azt üzente Párizsnak: mielőbb nézzen szembe a múlt „súlyos igazságával”.
Kigaliban több helyszínen tartottak tegnap megemlékezést, a népirtás emlékművénél is, ahol a koszorúzáson megjelent Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár is. A ruandai elnök a tragédia kezdetének évfordulója alkalmából pedig meggyújtotta az emlékezés fáklyáját, amely száz napig fog lobogni.
A ruandai mészárlás a világ közönye mellett zajlott. A nemzetközi közösséget ezért annak idején sok bírálat érte. Az elégedetlenek szemére vetették, hogy kezdetben el sem akarta ismerni a népirtást, ráadásul nem is nagyon igyekezett véget vetni a vérfürdőnek. Sőt a gyilkosságok megkezdése után néhány héttel az ENSZ radikálisan csökkentette a – belső feszültség és kiélezett helyzet miatt – korábban Ruandába vezényelt erőinek a számát. A 2500 kéksisakos nagy részét kivonták a vérzivataros országból, s csak 250-et állomásoztattak továbbra is a helyszínen.
Bill Clinton akkori amerikai elnök a legsajnálatosabb események nevezte a ruandai népirtást, amellyel két mandátuma – vagyis nyolc év – alatt szembesült. Kijelentette: nemzetközi (katonai) beavatkozással csaknem háromszázezer ember életét lehetett volna megmenteni.
A húsz évvel ezelőtti tragédiáról az évforduló kapcsán megszólalt az Egyesült Államok jelenlegi elnöke is. Barack Obama közleményében utal arra, hogy a világ 1994-ben késlekedve reagált a népirtásra, amelyet el lehetett volna kerülni. Tanulságként azt a következtetést vonta le, hogy a mások elleni gyűlölködéssel szemben soha nem szabad közömbösnek lenni.
