2024. április 24., szerda

Tollforgató a színpadon

Lajber György nyugdíjas újságíró a mai napig ontja humoros írásait, amelyekből augusztusban egy kötetre való válogatás jelenik meg Ez van – Az én kabarém címmel

A 71 éves Lajber György 32 éven át – 1972-től 2004-ig – volt a Magyar Szó óbecsei tudósítója. Első kisriporteri igazolványát még általános iskolás korában megszerezte, és egészen a közelmúltig az Újvidéki Rádió hallgatói is tőle tudhatták meg, mi történik errefelé. Ha a neve felmerül a szerkesztőségben, az őt ismerő kollégák elsősorban kiapadhatatlan munkakedvét emlegetik, de sokan rá, mint az élőújságok és egyéb rendezvények viccelődős műsorvezetőjére is emlékeznek. A Magyar Szó szerkesztősége 1995-ben életműdíjat adományozott neki, 2011-ben pedig Óbecse önkormányzata jutalmazta plakettel a község kulturális és közéletének gazdagításában és színesítésében kifejtett tevékenységéért.

Mikor dőlt el, hogy a tollforgatásból hivatás lesz?

– Már kicsi koromban kacérkodtam az írással, a péterrévei általános iskola Figyelő című lapjában a magyar rész szerkesztője voltam, tudósítottam a Gyermekrádiót és a Pionír újságot, majd a Jó Pajtást. Tanító akartam én lenni, de a beiratkozás nem sikerült, így egy fatelepre szegődtem inasnak. Végül a verbászi szerb tannyelvű élelmiszer-ipari technikumba kerültem, pedig szerbül csak annyit és így tudtam: dooobáár dáán. Mivel vegytanból dibidusz voltam, átkerültem egy kereskedelmi szakiskolába, ahol eminens diák lettem. Az Ifjúságnak volt egy tudósítói rovata, és Kiss Pista elindított egy humorrovatot is, én mindkettőbe írtam, de a Magyar Szónak és az Ifjúsági Rádiónak is küldtem a kis tudósításaimat. A kétnyelvű Becsei Újságnak 1969-ben lettem az állandó magyar nyelvű munkatársa, de el kellett végeznem egy belgrádi újságíró-iskolát, így tanultam meg a szakma alapjait. 1969 tavaszánkitört Óbecsén a gáz, amit 1970-ben oltottak el, és az Újvidéki Rádió felkérésére naponta küldtem a tudósításokat – így kerültem a köztudatba, mint óbecsei tudósító. 1972-ben kerültem a Magyar Szóhoz.

A szerkesztőségben a mai napig legendás szorgalmáról híres. Hogy csinálta?

– Amikor a laphoz kerültem, Óbecsének és környékének heti két oldala volt és egyetlen tudósítója, Sóti Oszkár. Szükség volt rám Óbecsén, én pedig tudtam: rajtam múlik az, hogy az emberek önmagukról és az itteni történésekről olvassanak. A vidéki tudósítónak sokat kell tanulnia, mert a trágyahordástól a művelődési eseményekig mindenben otthon kell lennie. Én több mint húsz éven át szerkesztettem és hat évig egyedül írtam ezeket az oldalakat, de közben a belpolitikára, a művelődésre, a sportra is írni kellett, és időnként vezércikket is várt tőlünk a szerkesztő. Ha rémálom gyötör, még ma is azzal álmodom, hogy szombat van, de nekem még nem állt össze a keddi oldalam. Amíg szerkesztettem, minden vasárnap ebéd után az íróasztalomhoz ültem, és másnap reggel küldtem vagy vittem az anyagot Újvidékre. Ehhez nagyon kellett a család támogatása: a feleségem, aki Debrecenből jött hozzám feleségül, roppant megértő volt velem, ha időnként elfogott a csüggedés, ő ösztönzött. Egyedül a kislányom illetett időnként szemrehányással, amiért ritkán látott odahaza…

Soha nem szeretett volna a központi szerkesztőségben karriert csinálni?

– Nem véletlenül választottam én a vidéki tudósítást, úgy éreztem, ott kell lenni a terepen. Oszitól megtanultam, hogyan kell ezt csinálni, ő már reggel öt órakor a kerékpárjával járta a várost és gyakran előbb ért a gyárkapuhoz, mint az igazgató. Akkor még más volt az újságírás, elmondták neki azt, amit akartak, ő pedig megírta. Mindenről tudott, és én ezt a hozzáállást igyekeztem átvenni. Sajnos abban az időben nem mindent lehetett megírni úgy, ahogy az valójában volt. Vigyáznunk kellett arra, hogy mi jelenik meg a lapban, mégis úgy érzem, könnyebb volt akkoriban a dolgunk, mint manapság. Szenzációhajhász nem voltam soha, mert az volt az elvem, hogy ha nem tudok az írásommal segíteni, ne is ártsak vele. Kiváló kapcsolatokat ápoltunk a sport- és kultúregyesületekkel, valamint a cégekkel, így ha nyeremények kellettek, bőkezűek voltak a Magyar Szóval: az óbecsei bútorgyár egyszer egy teljes nappali berendezést ajánlott fel, a PIK Mezőgazdasági Kombinát pedig többször is hízóval támogatta a Magyar Szó nyereményjátékát. A remek kapcsolatnak köszönhetően az óbecsei kamarakórussal is sokat utazhattam külföldre, de a Magyar Szó is elküldött sokfelé: egyike voltam az utolsó prishtinai tudósítóknak és ott voltam a koszovói KSZ utolsó ülésén, amikor megválasztották Azem Vllasit, de Tito elvtárs utolsó nyilvános szerepléséről, Bohinjska Bistricáról is én tudósítottam.

Nagyon sok élőújságot és egyéb rendezvényt szervezett, vezetett. Miként emlékszik vissza erre az időszakra?

– Nekem az első, Magyar Szós élőújsághoz kapcsolódó emlékem még a gyerekkoromhoz kötődik, amikor Pecellón a szüleim öléből csodáltam a nagy csapatot: Bogdánfi Sándor bácsit, Giricz Laci bácsit, Vébel Lajost és a többieket. Mivel még rádió is csak elvétve akadt akkoriban a faluban, ez fantasztikus esemény volt, menő esztrádművészekkel. Én ekkor szerettem meg az élőújságokat, és a Magyar Szóban alig vártam, hogy újra szervezzük ezeket. Erre Kalapis Zoli bácsi idején került sor, és elsősorban a vidéki újságírókra hárult a szervezőmunka. Kezdetben ezek ráadásul két napos rendezvények voltak: az első napon az újságírók megszállták a települést, helyszíni riportokat készítettek vagy alanyokat kerestek a másnapi élőújságra. Az első ilyen élőújság épp a szülőfalumban lett volna 1973-ban: annak rendje és módja szerint meg is szálltuk a falut, de arról sajnos nem viseltem gondot, hogy a Magyar Szón kívül máshol is meghirdessük az eseményt. A 15 fős csapatra így legfeljebb húszan voltak kíváncsiak, ezért az élőújságot lefújtuk. A helyi közösségben a vezetőség viszont vacsorával várt bennünket, és bár a levegőben lógott a felmondásom, a hajnalig tartó jó hangulatnak köszönhetően nem vesztettem el az állásomat. Miután felfedezték a műsorvezetői vénámat, először a Tisza mentén, majd az egész Vajdaságban én vezettem az élőújságokat, de más rendezvényeknek is gyakran voltam a házigazdája. Nagyon élveztem ezeket az alkalmakat, mert ez volt az egyedüli lehetőség arra, hogy közel kerüljünk az olvasókhoz. Oldott, humoros élőújságokat tartottunk, és a helyi művelődési életet hoztuk be a rendezvényeinkre, ezek nyomán kezdtek újjáéledni a magyar kultúrközösségek a kis falvakban. A leglátogatottabb élőújságot az első szabad karácsonyon, 1989-ben Óbecsén szerveztük meg Tóth Lacival. Ekkor estem át egy súlyos betegségen, a Magyar Szó élőújsága nekem akkor az életet jelentette… A nyereményjáték főnyereménye egy gépkocsi volt, és mivel a jegyek árából vehettünk még egy autót, azt is kisorsoltuk. A négy órás műsorban Zvonko Bogdan és Biszák Júlia is fellépett. 3400 ember volt a sportcsarnokban, azóta se jött ott össze annyi ember.

Művelődésszervezőként is sokáig aktívan dolgozott, humoristaként pedig két megjelent könyve – a vidék anekdotakincseit, tréfás történeteit tartalmazó, 2005-ben kiadott Derűs hordalékok és az aforizmákból, bökversekből, villámtréfákból, újságcím kommentárokból összeállított, 2010-ben megjelent Csak röviden – utánmost jelenik meg a harmadik.

– Az 1991-ben újjáéledt Petőfi Sándor Kultúrkör alapító tagja voltam, az első nótaműsort én szerveztem meg és az első színjátszócsoportot is én vezettem. Az augusztus 20-i kenyérszentelés hagyományát, majd később a Szent István-napi ünnepséget is én honosítottam meg, de több magyarországi előadóművész fellépésének a megszervezésében is közreműködtem. Tíz éven át vettem részt a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének a szervezésében. Írtam és rendeztem egy kabaréműsort is Ez van címmel, most elkészült kötetemnek is ez a címe, az alcíme pedig: Az én kabarém. Az óbecsei Proleter nyomda gondozásában augusztusban megjelenő könyv több mint negyven év humoros, szatirikus írásainak az összegzése. A vasárnapi Magyar Szó Böngészdéjében a mai napig megjelenek. A terepen végzett gyűjtéseimből – amelyeket emlékezetből kellett lejegyeznem, mert magnó vagy ceruza láttán lefagyott az adatközlő – még körülbelül 150 kis kincs van a tarsolyomban.