2024. április 18., csütörtök

Csoda, de egy darabban vagyok!

Három fogadott lányunk van Ausztráliában. A többes szám – „lányunk” – onnan ered, hogy tulajdonképpen mindhármat a nejem fogadta örökbe. Hozzájuk járok ki, majd minden évben.

Érdekes az „összetételük” ezeknek a családoknak: van egy újvidéki szerb család, meg egy montenegrói és egy macedón. Mindháromnak van 2-2 lánya. Az újvidékiek ifjabb lányának két fia, Marko majd hároméves, Orlando meg épp egy hete született. Leginkább tíz-tíz napot töltök mindháromnál, kivéve, amikor ellátogatok Moe városkába, egy egykori játékosomhoz.

Vesna, a ház asszonya az, akit a nejem először felkarolt. Nála kezdődött az idei nyaralásom és mindaz, amit a cím fed. Az első éjszaka azzal kezdődött, hogy leestem az ágyról! Először, amióta felnőttnek érzem magam. Majd a továbbiakban rájönnek, hogy miért vallok be ilyen, hogy úgy mondjam, balgaságot. Úgy kezdődött minden, hogy az ágy „fordítva” áll. Otthon, ha a jobb oldalamon fekszek, akkor a fal felé fordulok. Nos, itt fordítva volt, tehát amikor „elindultam a fal felé”, akkor csakis a padlón fejezhettem be. Szegény Vesna borzasztóan megijedt, én meg nagy nyugodtan aludtam tovább. Nem tudván, hogy nem ez lesz az utolsó esés-kelés!

Néhány napra rá elmentünk abba a városrészbe, ahol először laktunk 1969-ben. Vonattal mentünk, mert az volt a legegyszerűbb. Amikor át kellett szállnunk, az összeköttetésünk egy szinttel lejjebb volt. Nagy nyugodtan mentünk lefelé, és akkor két lépcsővel a következő szint előtt a gumibetéten (amely a csúszást kellene hogy megakadályozza) megbotlottam, s már szálltam is lefelé – a fejemre, arcomra, vállamra, a kezemben két kis csomagocskával. Anélkül, hogy bármit is gondoltam volna, beugrott az, amire a labdarúgóimat tanítottam: ha felvágnak, buktatnak, akkor ne ess hasra, hanem csinálj egy bukfencet! És akarva-akaratlan tökéletesen hallgattam magamra! Hamarabb talpon voltam, mint hogy bárki gondolta volna. Az emberek majdnem tapsoltak, szinte nem hitték, hogy mit is látnak. Én sem, hogy megcsináltam. Fogadott lányom a következő fél órában minden percben megkérdezte: csakugyan nem fáj semmim sem? S körül-körüljárt, ellenőrizve, hogy folyik-e vér valahonnan… Őszintén szólva, magam sem tudnám megmagyarázni, hogy miként úsztam meg a legkisebb sérülés, még csak zúzódás nélkül is.

Úgy látszik, még nem jött el az az idő!

Sznezsana Zafirovszka, az Ausztráliában élő legfiatalabb fogadott unokám a múlt hét pénteken azzal fogadott a reggelinél: „Remélem, jössz velünk vitorlázni!” Na, erre mit mondhat egy vendég?! „Ti csak menjetek, én majd vigyázok a házra”, vagy „tengeribeteg vagyok mindig”, esetleg „meguntam már a vitorlázást az Adrián”! Igen, vitorláztam én valaha nálunk „abban az időben”, de a vitorla nem volt nagyobb, mint egy lepedő. Szóval ilyesvalamit vártam, esetleg két-három lepedő nagyságú „szélfogót”! Amikor aztán megérkeztünk Little Baybe, Sydney egyik legelőkelőbb részébe, ott is a dúsgazdagok játszóterébe, a Royal Sydney Yacht Squadron területére, kezdtem rádöbbenni, hogy nem éppen „lepedőkről” lesz szó! Egy ragyogó nagy jachtnál álltunk meg. Azt hittem, hogy szórakoznak velem, pedig szó sem volt róla! Az Impi dél-afrikai nyelven warriort, tehát harcost (zulu nyelven pedig háborút) jelent. Ahogy a tenger megköveteli, lábban van a mérete – ebből 40 az Impi! Ha egészen szemtelen akarok lenni, ez úgy 15 méter. De nem ez vett le a lábamról, hanem az árboc magassága: három focikapu felső félfaja az égnek meredve – 22 méter!!! Ez a rossz nyakam nyikorgott, ahogy az egekbe kellett néznem, amikor a vitorlát húzták fel, oda, 22 méterre, onnan, ahol én meg a „személyzet” álltunk. Azt sem tudtam, hogy valójában versenyezni fogunk, mégpedig egy handicap futamban. Legalább negyven hajó már régen elment, amikor mi nekilendültünk. Valami egészen ismeretlen hajózási technikát ismertem meg. Már a vitorlák felhúzása is mellbe vágott, hát még az, ahogy a szelet akarták a „kocsiba fogni”. Ivan, a dél-afrikai zsidó volt a kormánynál, az övé a hajó is. Az én házigazdámon kívül még két férfi volt megbízva a vitorlákkal. S bizony az, amit nekik kellett az alatt a háromórányi hajózás alatt tenniük, felér egy napi kulukkal!

Ahogy elhagytuk a kikötőt, ahol legalább kétszáznyi kisebb-nagyobb hajó volt kikötve, és legalább annyi volt a szárazon, kaptam egy gyorstalpaló ismertetést, hogy mit kell csinálnom, amit én, hogy egészen őszinte legyek, egy kis szarkasztikus mosollyal fogadtam. Azt hiszik, hogy én a Holdon születtem?! Kanizsa a Tiszán van! Ezt persze ők nem tudják, ugye! Aztán rájöttem, hogy sokkal jobban oda kellett volna figyelnem. Fogalmam sem volt, hogy amikor a kifeszítőrúd átmegy az ellenkező oldalra, mert „onnan jön a szél”, jobban mondva, ott lehet jobban megfogni a szelet, a rúd óriási gyorsasággal teszi meg azt a hat-nyolc métert, és akit az elér, különösen a fejet, az biztos nem fog vacsorázni a futam után. Semmilyen futam után! Tehát mondták, hogy mit kell csinálnom. A hajó akkor megy a leggyorsabban, amikor az egyik oldala szinte teljesen kivan a vízből. Ilyenkor mindenki fent ül a hajó legmagasabb részén, mint valami ellensúly. Nos, amikor oldalt kell fordítani, természetes, hogy mindenkinek át kell menni a másik oldalra! Ez természetes nekik, akik tudja a jó ég, hogy hányszor tették ezt már meg. Nos, én először ülve másztam a másik oldalra, aztán átsegítettek, harmadszorra meg már azt hittem, hogy mindent tudok! Nos, nem tudtam!!! Jött Ivan, a kapitány, a kormányos vezénylete: „készüljetek, most átcsapunk!”, s mindenki tette a dolgát. Azt hittem, én is. Felálltam, elindultam, de valami fene történt velem. Elestem, de úgy látszott, hogy jó felé. Akkor azonban még egyet csúsztam, odavágódtam ülőhelyzetben a padlóhoz, és ekkor, mint valami bicska, „kinyíltam”, s a fejem, jobban mondva a nyakam a vaskötélhez vágódott. Egy pillanatban minden elsötétült előttem, majd valami egészen természetellenes világosság öntötte el a környezetet. „Ez volna AZ?” Az a bizonyos AAAZZZ, amit a végén mindenki átél? Jobban mondva…

Hihetetlenül nyugodt voltam. Amikor kinyitottam a szemem, csak megrökönyödött szemeket láttam magam körül. Mindenki azt kérdezte, hogy jól vagyok-e. Láttam rajtuk, hogy szinte már eltemettek… Mindenki segíteni akart, hogy felálljak, de én magam akartam felállni, hogy tudjam, ez valóban nem AZ volt.

Fogalmam sincs, hogy miként úsztam meg az egészet úgy, hogy semmim sem fájt…