Először is kávé, majd „fészbuk”, gyors üzenőfal-fésülés, csak a legfontosabb netes ellenőrzések, kikerült-e a cikk, jeleztek-e vissza a kritikámmal kapcsolatban, van-e sürgősen kezelendő ügy tanítványokkal, utána a tegnapi három deci bor kipihenése délig – imádom, hogy van egy ilyen délelőttöm. Egyes piroslik felém balról a borítéknál, a másik oldalon a reklámsávban pedig egy pelenka nyereményjáték alatt online randioldalakra invitálnak. Oda nem csábulok el, nem kattintok, még Gábor (29) kedvéért sem, aki kiköpött mása Chris Hemsworth-nek, érzem, csalódnék a regisztrációs kapun túl. Helyette a pelenkareklámot választom, minden babás-mamás, hordozókendős és babakötvényes cikkre rákattintok immár ötödik hónapja. Most is megfeledkezem a piros egyesről a bal felső sarokban, és csak akkor jövök rá, hogy valaki írt, amikor az egyik mamaportálos cikket szeretném elküldeni, pont neki. „Holnap reggel benn leszünk a városban, mindkettőnket vérvételre küldtek, a terhességi cukorbetegség kizárására. Milyen hülyeség!!! Én nem vagyok cukorbeteg!!!!! Mindenesetre utána enni kell, úgyhogy a Zabkásában találkozunk, 9-kor.” Az órán 8:45. Francba! – a kávém fele a mosogatóban landol.
Egyre pocakosabb barátnők mellé huppanok le egy bajusz alatt elhadart bocs-hogy-késtemmel. A kérdésre, hogy mi történt, nem igazán tudok mit mondani. Hát mi lenne? – korán van, vagy 9:15, tökmindegy azt mondtad, jöjjek. Jöttem, mert ki tudja, mikor látlak benneteket újra, minél nagyobb a pocak, annál nehezebb összehozni egy ilyet. Már nagyon benne vannak a sztorizásban: védőnők, ultrahang, vérvétel. Csak ezt ne, hagyjuk a vérvételt, mielőtt én is rosszul leszek. Inkább elárulom, hogy tegnap milyen jó koncerten voltam, csak közben esik le, hogy rossz a közeg, ezzel megbotránkoztatok. Hétköznap van, tegnap is az volt, meg különben is – nem vagy te ehhez már egy kicsit öreg?! Mentegetőzés helyett a pulthoz megyek és kérek egy kávé és kakaós csiga kombót.
Hallgatós üzemmódra váltok, ők pedig a kiforduló köldökökről beszélgetnek. Érdekel, persze, még sosem voltam ennyire bevonva senki terhességébe, tágra nyílt szemekkel próbálom befogadni az infókat. Aggódom az esetleges cukorbetegség miatt, de csak legyintenek. A múlt heti gyomorégésnek semmi nyoma, a most kb. mekkorák kérdéssel azonban megütöm a jackpotot: centik, kilók, 3D ultrahang felvételek és aktivitás összehasonlítás következik. Közben szeretném, ha rúgna már valamelyik kisded egy olyat, amit én is látok vagy érzek, hátha végre felfogom a helyzet súlyosságát, de ha jövök, akkor mindig kuss van. Alszanak mint az angyalkák. Nekem ez egy másik univerzum, távoli és félelmetes.
Hogy mondhatsz ilyet! – ja hogy ezt most kimondtam, hangosan…ööö, hát... Mielőtt még folytatnám, már el is hangzik a mondat, amitől borzadtam. „Te egy csinos, értelmes és kedves lány vagy, majd lesz neked is családod.” Lelkes bólogatás a másik oldalról. Resistance is futile. Logikus, hogy félreértik a megjegyzésem vonatkozási pontjait, de nem tudok ellenszegülni. Egy pillanat alatt központba kerülök, ahová sosem vágyok, amióta ők lediplomáztak és/vagy összecuccoltak a kedvesükkel.
Ketten egy perc alatt szétkapnak, megszólalni sem tudok. Nekem férj kell és gyerek, erre vágyom, tudják. Tönkreteszem az életem azzal, hogy állandóan bulizom; a barátaim, mármint az idézőjelesek, komolytalanok, nem gondolnak bele az életükbe és lehúznak a saját szintjükre. Züllenek, és velük züllök én is. Vigyek rendszert az életembe, kezdjek el dolgozni rendesen és szerezzek már az isten szerelmére valami embert, akkor talán értelmes dolgokról is lehet majd velem beszélni. Ők aggódnak értem, beszélték is. Hirtelen közlik velem, hogy leghőbb vágyam az, amit nem akarok, úgy gondolom, ahogy nem is gondolom, és az kell, ami nem is kell, de legfőképp rosszul csinálok valamit, vagy mindent, de ez végül is ugyanaz.
A pulzusom százhúsz, a fejem szétreped, és csak dadogok. Elvakít az asztal feletti lámpa – minek világít ez kora reggel amúgy? –, míg ők tovább boncolnak. Mindenem a nem épp konvencionális 29 évemből részletesen megvizsgáltatik és műtőhulladék lesz. Az első a függetlenségem, majd az érdemeim és szépen lassan tovább az étkezésemig. Olyan üressé válok, hogy a testem transzparenciája vetekszik a legszebben csiszolt síküveggel, nincs anyag ezentúl, aminek elég sűrű lenne a szövése, ahhoz, hogy ne lássanak keresztül rajtam. Legnagyobb bűnöm mégiscsak az, hogy az exeim egyike sem kérte meg a kezem, és manapság még élvezem is, hogy senkim sincs.
Az építészről érdeklődnek, akivel két hónapja randiztam egyszer. Állítólag szimpatikus fiú, pedig egyikőjük sem találkozott vele. A nem jött össze persze nem elég kifogás. Túl válogatós vagy, a férfiakat meg lehet nevelni. Ez úgy tűnik populáris vélemény, a szomszéd asztaltól egy néni felnéz, és megértően mosolyog az asztalunk felé. Az én mamám azt mondaná: nevelje az anyja! –, s belül az Én is ezt visszhangozza, de én már csak rezignáltan hallgatok. A búcsúzáskor egyikük nevelt férje vár ránk a parkolóban – „El tudnál ugrani értünk?... Jó, azt majd később befejezheted.”.
Én inkább sétálok. A délig tartó pihenőnek annyi, el kell kezdeni dolgozni, de megfordul a fejemben, hogy talán az új, koromhoz illő életemet kellene elkezdeni építeni. Elvégre már rég megtanulhattam volna, hogy aki nem fekszik kilenckor és nem kel reggel hatkor, nem piacon vásárol, a reggelije kávé vagy az sem, nem mindig készít salátát az ebédjéhez, és jobban szeret este színházba és koncertre járni, mint egyedül jógázni az albérletben; abból nem lesz semmi. Itt az ideje, hogy elutasítsam az esti színházat és rákattintsak a Chris Hemsworth-hasonmás Gáborra, akinek feleség kell, ház – két gyerek, három szoba, négy kerék – vagy hogy is van? A hirdetősávból azonban eltűnt minden társkereső reklámja, csak a babakötvény és a pelenka-nyereményjáték maradt. Gondolatban egy egyedülálló anya képe dereng fel előttem. Megkönnyebbültem.
(A PODOLSZKI JÓZSEF PUBLICISZTIKAI PÁLYÁZAT ELSŐ DÍJAS ÍRÁSA)
