A Révay

Mák Ferenc

2014. március 7., 18:15 >> 2014. március 7., 19:15

Kommentek száma 0  Megjelent nyomtatásban

Keletje lesz az elkövetkező esztendőkben az első világháború történetét tárgyaló emlékirat-irodalomnak, annyi bizonyos. Ugyanis egy kerek évszázad sem volt elegendő, hogy a magyar nemzet őszintén kibeszélje magából azt a lelki-szellemi traumát, amelyet 1914-től kezdődően a lövészárkok négyéves szenvedése, az összeomlás, a forradalmak pusztításai, és az országvesztés okozott. Ezért kutatjuk most a tisztánlátás szándékával a történelmi események tanúinak vallomásait, tisztázó szándékú emlékiratait. S ha már keressük, az elsők között kell a kézbe venni Révay Mór János – a nagy Révay-kiadóház tulajdonosának – Írók, könyvek, kiadók – Egy magyar könyvkiadó emlékiratai című hatalmas, közel 900 oldalas munkáját, melyben a szerző a kiegyezés évétől a Tanácsköztársaság bukásáig terjedő fél évszázad történetére emlékezett. Emlékirata utolsó mondata végére 1919. október 28-án tette a pontot, magára maradottságában egyedül szemlélve azt a romhalmazt, ami a proletárdiktatúra után a hajdan kiváló könyvkiadó-intézet helyén maradt. A Révay akkor már maga mögött tudhatta az addig legnagyobb kiadói vállalkozását, a Jókai szerkesztette Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című, nagy ország- és népismereti vállalkozását, a Jókai Mór életművének száz kötetes Nemzeti díszkiadását, a magyar tankönyvkiadás központi megszervezését, a millenniumi magyar történelmi törvénytár, a Corpus Juris Hungarici megjelentetését, Eötvös József műveinek összkiadását, és javában zajlott a Pallas Nagylexikon anyagának megújítására vállalkozó Révay Nagylexikon kiadása. Joggal állíthatja hát a mai olvasó: a Révay könyvkiadói tevékenységével egy egész korszakot, a polgári Magyarország megszületési kísérletének fél évszázadát ölelte fel, amiért is őt a magyar nemzet sorsának alakítói között kell számon tartani.

„Ezt a könyvet a proletárdiktatúra legveszélyesebb napjaiban kezdtem írni, a legrémesebb zsarnokság idejében, amikor nem bírtam elszenvedni a dolgos emberek legnagyobb kínját: a dologtalanságot – és amikor a végsőkig felzaklatott idegeimet már nem bírtam lecsillapítani másként, mint hogy beletemetkezem egy olyan munkába, mely gondolataimat, érzéseimet lefoglalni képes” – árulta el az emlékirat megszületésének történetét a szerző. A nyomasztó napok elől elmenekült vissza a múltba, és miközben a maga vállalkozásának, pályájának nagy fordulataival vetett számot, megpróbált fényt deríteni azokra a társadalmi és politikai folyamatokra is, amelyek Magyarország tragédiájához vezettek. Révay úgy látta, hogy a magyar könyvkiadás már akkor nemzeti ügyet szolgált, amikor még többnyire német kiadók terjesztették a könyveket, a kiegyezést követően pedig a kiadók kifejezetten a magyar nemzetállam kiépítésének, megteremtésének ügyét, az irodalmi és tudományos életének a megszervezését tekintették fő feladatuknak. Szinte esztendőre pontosan meg tudta mondani azt a pillanatot – „mintegy húsz évvel ezelőtt” –, tehát az 1900-as évek fordulóján, amikor a nyugat felől érkező mindenféle eszmeáramlat, közöttük is „valamely kozmopolitizmusba mártott dekadens irányzat” hívekre és követőkre talált a fiatalabb írói nemzedék körében, és kikezdte a hagyományos történeti gondolkodást (is). Révay szerint a könyvkiadók többségét jó érzékük és tisztánlátásuk megóvta attól, hogy az idegen áramlatnak a sodrába kerüljenek, „józan világoslátásuk visszatartotta őket attól, hogy segítségére legyenek annak az irányzatnak, mely az Európa közepén fennálló és köröskörül szélső soviniszta nemzeti államokkal körülövezett országból egy nemzeti érzésekből és tradíciókból kivetkőzött hibrid alakulatot óhajtott csinálni”. Amikor történelmi magányában az emlékiratát írta, az idegen csapatok által megszállt Magyarországon a fordulatot, a felszabadulást várta. „Megjött az is – írta. – A rabság alól való felszabadulás! A szabadság! A megszállás alatti szabadság! De mégsem fogság, mégsem zsarnokság, mégsem diktatúra, mégsem terror, mégsem őrület, mégsem eszeveszettség.” Nem tudta, nem tudhatta, hogy a legrosszabb még csak ezután következik: a megalázó békeszerződés és az országcsonkítás. Révay János – Jókai Mór és báró Eötvös József pályatársa – nem tartozott a birtokaikból kivetkőzött, ábrándos magyar nacionalisták sorába. Ő kultúrateremtő munkájával, meggyőződéses hazafi volt; ezért tűnik oly hitelesnek (és ma is figyelmeztetőnek) a vallomása.


!A cikkhez nem tartozik képgaléria.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége