Itt élünk már ezerszáz éve ezen a Kárpátok ölelte véráztatta tájon, és a mai napig nincs közös történelmünk, mert másként látjuk a múltat. Hatszáz éve már – attól fogva, amióta a félhold sötét árnya rávetült erre a tájra – közös a sorsunk a pusztulásban, a megmaradásért vívott küzdelemben szerbekkel, horvátokkal, románokkal, de nem mindig zajlott ez a harc ugyanazon az oldalon. Ettől még a sors közös, tapasztalatai nyomán a tisztán gondolkodó ember jól tudja, a gyűlölet és a fájdalom emléke ugyanúgy kötni képes a másikhoz, mint a szeretet és a közösen megélt öröm, ha nem még erősebben. A sors egymás mellé vetett bennünket, összeláncolt, de a népi emlékezet, amit ma történelemnek neveznek, a mai napig szétválaszt bennünket, mert másként éltük meg ugyanazt a valóságot magyarként, mint szerbként vagy románként.
Hunyadi János, a török ellen vívott háborúk legnagyobb hőse, nekünk magyar, nekik román vagy szerb. Cserni Jován, akinek Szabadka központjában szobrot állítottak, nekünk egy a karhatalom Mohács utáni meggyengülését kihasználó rablóvezér, nekik a szerb államiság megteremtésének az első hőse ezen a – nekünk déli, nekik pedig északi – vidéken. A rácok ellen hadjáratot vezető Rákóczi nekik egy szerbeket pusztító magyar, nekünk a szabadságharc legfényesebb csillaga, aki akárcsak Kossuth, a bukás utáni száműzetésbe vonulásával népe jogkivetettségében ezen a jelképes módon is osztozott. A negyvennyolcas szabadságharc nekünk történelmünk egyik legdicsőségesebb fejezete, nekik a magyarok szabadságukra törő vad támadása. Nekik Trianon ünnepelni való nap, nekünk tragédia. Nekik a honvéd fasiszta, nekünk magyar katona.
Egyetlen embernek sem róható föl bűnéül, hogy emlékezete saját utakra vezérli, s ez a népi emlékezetre, a történelemképre is igaz, hiszen az elme a múltba másként nem is képes visszanézni, csak magából kiindulva.
De mi is ez az istenadta emberi képesség? Az, hogy mi és hogy miért van, talán még a legelmésebb filozófus sem mondhatná meg. Aki azt állítja, hogy az emlékezet a megtörtént események tárháza az agyban, az nem ismeri az elme múltba nézésének valódi természetét, bár hihetően, sőt mi több tudományosan hangzik ez az állítás, csakhogy van egy nagy baj vele: az, hogy ebben a formában nem igaz.
Az emlékezet működésében érhető tetten. Látszólag a felejtés ellentéte. Lényegük szerint azonban semmiben sem különböznek, épp csak az irányultságuk más: amiről ugyanis meg kell feledkezni, arra nem szabad emlékezni, amire viszont emlékezni kell, azt nem engedhetjük át a feledés homályának.
A délvidéki magyarság legfájóbb, a mai napig feldolgozatlanul maradt emlékére, a 44-45-ös vérengzésekre ez fokozottan igaz. A közösségnek is ugyanolyan kötelessége ápolni ártatlanul kivégzett áldozatainak az emlékét, ahogyan az egyén számára is lelkiismereti parancs megőrizni elhunyt hozzátartozói emlékét. Közhelyként hangzik, de igaz: halottaink itt a világban már csak emlékeinkben élhetnek, lehetnek jelenvalók, a túlvilági létük pedig már nem ránk tartozik.
Az ártatlanul kivégzett áldozatok kapcsán azonban nemcsak emlékeznünk kell, van, amiről meg is kell feledkeznünk. El kell temetnünk magunkban, miután a halottainkat tisztességgel eltemethettük, a gyilkosok iránt érzett gyűlöletet és bosszúvágyat. Erre figyelmeztet bennünket a hit, és erre tanít a történelmi tapasztalat is, mert a bosszúvágyból fakadó bűntettek hosszú láncolatának csak így lehet véget vetni.
Ezt üzeni a szólás is: megbocsátunk, de nem felejtünk.
Az emlékezet a múltat átvezeti a jelenbe azzal, hogy a visszaemlékezés alanyát jelenvalóvá teszi számunka. A múlt csakis általa válhat jelenvalóvá, azt is mondhatnánk, hogy a múlt érzékszerve az emlékezet, mert csak az emlékezet „láthatja” és csak az emlékek tükrözhetik vissza a hajdan voltat. A történelem mint alkalmazott tudományos módszer attól válik lehetségessé, hogy ezek gyakran módszeresen kutatható tárgyi emlékek, s nemcsak a felejtésre és az emlékei átszínezésére hajlamos egyén emlékképei.
Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy emlékeink miként tükrözik a múltat: valósan, mentesen a gyűlölet és megvetés táplálta előítéletektől, vagy a saját szájízünk szerint, elferdítve és féloldalasan.
Vigyáznunk kell a mikénttel, az emberi emlékezet ugyanis torzító látásmód, visszafelé úgy néz, ahogyan a szem érzékel, a hozzá közelebb esőt tisztábban és nagyobbnak látja, a távolabbit egyre kisebbnek és egyre elmosódottabban. Közösségi kötődéseink, nemzeti érzéseink is átszínezhetik. Ezért fontos közös nevezőre jutni a múlt vitatott kérdéseiben: nemcsak az egyéneknek, hanem a nemzeteknek is.
A 44-45-ös áldozatok kapcsán különösen fontos volna egy mindkét oldalról vállalható történelemkép kialakítása, de ez már nem csak a mi dolgunk. Ez elsősorban a történészek feladata: magyaroké, szerbeké, németeké... Erre találták ki ugyanis ezt a tudományt, nem pedig az öntetszelgő nemzeti mítoszok gyártására vagy az önfelmentő egyoldalúságok terjesztésére.
E célból hozták létre a magyar és szerb államfő 2009. évi találkozóján született döntés eredményeképpen 2011 elején a Magyar–szerb Akadémiai Vegyes Bizottságot, amelynek a magyar tagozata dr. Kocsis Károly akadémikus személyében most kapott új elnököt.
Messze van még az a nap, amikor elmondhatjuk, hogy a történelmi megbékéléshez elengedhetetlenül szükséges történelmi számvetés és elszámolás folyamata sikeresen lezárult, minek folytán végre megszülethetett egy olyan – az arra hivatott szakemberek által közösen kidolgozott – történelemkép, amely mindkét nemzet számára elfogadható. Ha ez a cél most talán még végtelenül messzinek is tűnik, ahogy a kínaiak mondanák, tízezer lépésnyire van tőlünk, akkor is igaz, hogy a tízezer lépésnyi út mindig az első lépés megtételével kezdődik. A második lépést is megléptük már tavaly júniusban a magyar és a szerb államfő közös főhajtásával a csúrogi emlékműnél. És a harmadikra, a Csúrog, Mozsor, Zsablya magyar lakosságának a kollektív bűnösségét eltörlő kormányhatározatra is számíthatunk belátható időn belül.
Három lépés a tízezerből talán kevésnek tűnik, de az elindulásnál az első lépések a legfontosabbak, utána már felgyorsulnak a folyamatok. Ha megvan a politikai akarat a két állam vezetősége részéről, és ha hatékonyan tud működni a délvidéki magyar érdekképviselet, akkor ebben nincs okunk kételkedni. Ha a franciáknak és a németeknek, vagy az olaszoknak és az osztrákoknak sikerült – akiknek a történelmi együttélését szintén számtalan begyógyulatlan seb terhelte –, akkor nekünk vajon miért ne sikerülhetne?
