Február hetedikén ötezer tüntető rohanta meg, majd gyújtotta fel a tuzlai kormányépületet. Ugyanezen a napon jól kivehető feliratok jelentek meg a falakon – adta hírül a Beta hírügynökség: „Smrt nacionalizmu” („Halál a nacionalizmusra!”). A figyelmes szemlélődő ekkor már sejthette, hogy a boszniai elégedetlenség nem pusztán a munkanélküliségről és a szegénységről szól.
A The Guardian három nappal később hozta le Slavoj Žižek, marxista filozófus cikkét (Anger in Bosnia, február 10.), melyben a szerző felidézi: „Az egyik demonstráción készült egy fotó, melyen látható, hogy a tömegben bosnyák, szerb és horvát zászlókat is lengetnek, megadva a mozgalom álláspontját. (…) Röviden: az elégedetlenség célkeresztjében a nacionalista elitek állnak.” Žižek szerint a boszniai népek végre-valahára felismerték, hogy nem egymástól kell tartaniuk, hanem azoktól a vezetőktől, akik saját pozícióik védelme érdekében a muszlimokat, a szerbeket és a horvátokat egymás ellen hangolják. „Úgy tűnik – írja – napjainkban új értelmet nyer a testvériség-egység titóista mottója.”
Ahhoz, hogy megfelelően értelmezzük Žižek szavait, nem árt felidéznünk a marxizmus egy-két idetartozó alapgondolatát. Eszerint az embereknek és a társadalmi osztályoknak mindenkor van objektíven kimutatható érdekük. Ha ezt épp nem óhajtják felismerni, annak számtalan oka lehet: mondjuk elvakítja őket a fogyasztás zsarnoksága, elhiszik az uralkodó osztályok meséit a közjóról stb. A nacionalizmussal foglalkozó marxista szerzők – mindenekelőtt Eric Hobsbawm, Etienne Balibar, Tom Nairn, Immanuel Wallerstein – körülbelül egyetértenek abban, hogy funkcióját tekintve a nemzettudat is a „vakítás” eszköze. Ha ugyanis a tömegek előtérbe helyeznek egy olyan „hamis identitást”, mint amilyen a nemzettudat, úgy megfeledkeznek a valódi érdekükről, vagyis a társadalmi igazságosságról.
Kétségkívül nehéz lenne elvitatni a nacionalista elitek felelősségét abban, hogy a helyzet idáig fajult Boszniában. A helyi belpolitika dinamikáját a polgárháborút lezáró ’95-ös Daytoni megállapodás határozza meg, mely a) egy szerb és egy muszlim-horvát tagköztársaságra osztotta az országot, és b) a központi hatalmat a három közösség együttműködésére bízta. A kölcsönös bizalmatlanság légkörében a felek úgy igyekeztek kialakítani az alkotmányos rendet, hogy hosszú távon egyik nemzet se válhasson annak vesztesévé. Nem nehéz kitalálni, milyen veszélyt kódolnak a fentiek: a tény, hogy a központi kormányzat működése a szerbek, muszlimok és horvátok mindenkori együttműködését kívánja, rendkívül ingataggá teszi az állam stabilitását. Ha például a szerbeknek úgy tartja kedvük, blokkolhatják a törvényhozást.
Dayton tehát egyrészről kormányozhatatlanná tette az országot, másrészről pedig alkotmányosan bebetonozta a nemzeti elitek befolyását.
A lehetséges kockázatok felméréséhez nem árthat körülnéznünk a Balkánon kívül is. Adja magát Libanon példája, ahol a politikai rendszer alapvonalait egy 1943-as megállapodás fektette le. Ebben biztosították a hivatali pozíciók vallási alapú megosztását: a parlamenti székeket 6:5 arányban kapták keresztények és muszlimok; a mindenkori elnök a keresztények, a miniszterelnök a szunnita muzulmánok, a házelnök pedig a siíta muzulmánok közül került ki. A megállapodást egy 1932-es népszámlálás alapján kötötték meg, s akkor vált tarthatatlanná, amikor – részint a palesztin menekültek érkezése miatt – a demográfiai egyensúly felborult. A politikai berendezkedést az immáron többségbe került muzulmánok nem érezték méltányosnak, s a keresztény elitek – egyébként politikailag teljesen ésszerű – ellenkezése az alkotmányos reformmal szemben végül véres polgárháborút eredményezett. Az analógia természetesen nem tökéletes, de egy ponton mindenképpen tanulságos lehet: megérthető belőle, hogy miért ragaszkodnak a szerb elitek a status quo hosszú távú fenntartásához. A ’95-ös megállapodások ugyanis bebiztosították Banja Luka befolyását a boszniai belpolitikában, melyet még az esetleges demográfiai változások sem veszélyeztethetnek.
A Dayton teremtette csapdahelyzet következményei persze már most is drámaiak. Amennyiben ugyanis a központi kormány identitásformáló ereje gyenge – mutatta ki Schöpflin György –, úgy az emberek éppen az etnicitás, vagy a vallás felé fordulnak. A muszlimok esetében ez a radikális iszlámizmus – a legutóbbi becslések szerint hetven körülire tehető azoknak a boszniai állampolgároknak a száma, akik az utóbbi három évben megfordultak a szíriai frontokon a radikális felkelők sorait erősítve. Ha ezek az emberek egyszer hazatérnek, súlyos biztonságpolitikai probléma szakad a szarajevói kormány nyakába.
Másrészről úgy tűnik, hogy – Žižek bizakodása ellenére – a szerb nacionalista elitek tekintélye megingathatatlan. Tüntetésre ugyanis szinte kizárólag a muszlimok és/vagy horvátok lakta városokban került sor. Banja Luka utcái nyugodtak, a helyieknek nem igen akaródzik kormányt dönteni.
Ebből a szempontból talán beszédesek lehetnek a legutóbbi ENSZ-es kutatások eredményei is. Tavaly novemberben olvashattuk a Nezavisne Novine hasábjain, hogy a boszniai szerbek mintegy hetven, a horvátok mintegy ötven százaléka látná szívesen az állam nemzeti törésvonalak mentén való földarabolását. A testvériség-egység hívószava a jelek szerint erőtlenebb, mint valaha. A Žižek által emlegetett fotón kívül semmi sem látszik alátámasztani ennek az ellenkezőjét.
