A történelem az élet tanítómestere – mondták a régi rómaiak, akiknek volt idejük megtanulni a történelem megannyi leckéjét. Később sokat szenvedett népek ezt a latin közmondást kiegészítették azzal a figyelmeztetéssel, hogy nagy árat fizet az, aki nem tanul a történelemből. És erre a tanulságra emlékezünk ma, hisz február 15-én huszonöt éve, hogy az utolsó szovjet katona is elhagyta Afganisztánt, de az idén, december 27-én lesz harmincöt éve, hogy lerohanták az országot. (Afganisztán történelme különben számos ilyen évfordulót kínál ennek a tanulságnak az alátámasztására. Január 4-én volt tíz éve, hogy elfogadták az ország mostani alkotmányát. Augusztus 7-én lesz 175 éve, hogy az ország brit protekturátus lett, október 8-án 135 éve, hogy megszállták területének egy részét, és augusztus 8-án 95 éve, hogy elnyerte függetlenségét.)
(Léphaft Pál karikatúrája)
Ezt a lerohanást viharos események előzték meg. A hidegháború éveiben az USA tudomásul vette, hogy ez az ország a szovjet érdekövezetbe tartozik, és a Szovjetunió 1950 után segítette az országot. Mivel ez a segély sem hozott eredményt, 1973-ban katonai államcsínnyel megdöntötték a királyságot, és kikiáltották a köztársaságot. De ez az államcsíny sem volt elég sem a helyzet javításához, sem a szovjet befolyás fokozottabb érvényesüléséhez, ezért 1978. április 27-én jött az új államcsíny, amely az Afgán Népi Demokratikus Párt nevű kommunista pártot jutatta hatalomra. A szovjet beavatkozásra akkor került sor, amikor vissza kellett állítani ennek a pártnak 1979. március 27-én megdöntött hatalmát.
A kommunista hatalom jelentős reformokat hozott. Nemcsak a földreformot hajtották végre, hanem megindult a harc a nők hátrányos helyzete és az írástudatlanság ellen egyaránt. Ez a korszak volt azonban a mohamedán reneszánsz kezdete is, amikor a mohamedán vallás ellentámadásba lendült a világban lejátszodó változások feltartóztatására. Ebben az időszakban diadalmaskodott a világ első olyan forradalma, amely nem a meglévő társadalmat akarta gyökeresen felforgatni, hanem a változást akarta feltartóztatni: 1979-ben Iránban a sah modernizálási kísérleteivel szemben hatalomra került Khomeini ajatollah, hogy megteremtse a vallás abszolut uralmára épülő hatalmát.
Az afgán kommunisták uralma elleni lázongásban is benne volt a modernizálódás feltartóztatásának kísérlete, de a szovjet megszállás lett az ürügy annak a paradox helyzetnek a kialakításához, hogy az egész Nyugat támogatta azokat a vallási fanatikusokat, akikkel Iránban már megütközött, akikből később a mohamedán terror „veteránjai” lettek a világ minden részén. Amikor a szovjet rendszer megreformálásának erőfeszítései keretében Gorbacsov a kivonulás mellett döntött, már közel 100 ezer szovjet katona volt az országban, de a hatalmat csak a nagyvárosokban tudták fenntartani, mert a terület 80 százaléka a lázadók kezében volt. Kudarcot vallott az afgán hadsereg megteremtésének kísérlete is: ennek a hadseregnek 1986-ban mintegy 300 ezer katonája volt, de közülük évente mintegy 30 ezer dezertált.
Egy újabb kivonulás évében vagyunk az idén, ezért lett időszerű a szovjet kudarc évfordulóján arra emlékeztetni, hogy Afaganisztánban még senki sem nyert háborút: ezt az országot csak rövid időre sikerült leigázniuk a briteknek, a világ egyik leghatalmasabb hadereje, a szovjet hadsereg is kénytelen volt a teljes kudarcot beismerni. Az idei új kivonulás ugyanis azt mutatja, hogy ebben az országban kudarcot vallott az egy időben magát a világ urának képzelő USA is, pedig itt igazán megkapta a NATO tagállamok támogatását, akcióját – ha másnem passzívan, a területén való átvonulás engedélyezésével – még Oroszország is segítette.
Mint ismertes, Afganisztánt azzal a stratégiával összhangban szállták meg, amelyet még Clinton teremtett meg, és Bush a maga cowboyos rámenősségével határozottan alkalmazott. E stratégia szerint az USA-nak és a NATO-nak katonailag be kell avatkoznia a világ bármely pontján, ha az ottani rendszer fenyegeti a világ békéjét, vagy durván megsérti a nemzetközi együttélés alapvető szabályait. Ezzel összhangban szállták meg Afganisztánt, mert az nem volt hajlandó kiadni Bin Ladent, akit a New York és Washington ellen 2001-ben elkövetett merényletért tettek felelőssé.
A megszállást nemzetközi katonaság tartotta fenn. (2012 áprilisában 90 ezer amerikai, 9500 brit, 4800 német, 4500 francia, 3950 olasz stb. állomásozott az országban. Magyar katonák is vannak, és egy tartományban Magyarország kapta az újjáépítés feladatát.) És ez a megszállás nem jelentette pusztán a szélsőséges mohamedánok, a világ minden részéről érkező „dzsihádisták” által támogatott talibánok elleni harcot, hanem felölelte az ország átalakításának vállalkozását is. Ebben a vállalkozásban még sikereket is értek el. Ahogyan Rasmussen NATO-főtitkár fogalmazott: „A változás rendkívüli, felhőtlen hozzájárulásunk az élethez és a fejlődéshez. Ezt senki sem tagadhatja”. 2009-ig Afganisztán 38 milliárd dollár segélyt kapott. Jelentős a hozzájárulás utak, csatornák, villanytelepek stb. építéshez is, de a legnagyobb eredmény az iskolarendszer megteremtése és a nők felszabadítása. (Ma 7-8 millió afgán gyerek jár iskolába, köztük 2.8 millió lány.)
Ez a beavatkozás csak az USA-nak 660 milliárd dollárjába és 2156 katonájának életébe került. És most még az sem biztos, hogy a kivonulás után nem térnek-e vissza a talibánok. Ahogyan a Deutsche Welle német hírrádió fogalmaz: „A nyugati országok afganisztáni missziója katonailag kudarc”.
