Magukat „semleges civilek”-nek vallóktól, vadászatot és vadászokat egyaránt megvetőktől – álláspontjukat megindokló érvként – számtalanszor hallottuk, hogy a vadászatot csakis akkor tudnák elfogadni, ha a nyúlnak is lenne puskája. De nincs! A vadászoknak azonban van három olyan szent alapelve, amelyek gyakorlatilag kiegyenlítik a vadász és a zsákmány esélyeit. Itt nyomatékosan ki kell hangsúlyozni, hogy ez csakis és kizárólag az igazi vadászokra vonatkozik, akik nem tévesztendők össze azokkal a puskás emberekkel, akik kizárólag társadalmi és anyagi helyzetüknek köszönhetően mondják magukat vadásznak.
Mi is a vadászetika, azaz a vadászerkölcs?
Nem más mint a közösség által megfogalmazott elvárásrendszer, amelynek lényege az önkorlátozás. Leegyszerűsítve: megtehetnék, de nem teszem meg. A vadászat sosem volt céltalan, féktelen öldöklés, és nem engedhetjük meg, hogy azzá váljon.
Az első alapelv, amely az igazi vadászokat elválasztja a „puskás emberektől”, a természet és a benne élő állatok maradéktalan, feltétel nélküli tisztelete. A második az egymás iránti felelősség, hiszen a vadászat „veszélyes ipar”, és csak akkor lehet eredményes, ha minden résztvevő legjobb tudása szerint jár el; vigyázva, védelmezve társai és környezete épségét. A harmadik alapelv szerint csak annyi vadat ejtünk el, amennyire szüksége van közösségünknek; az elejtett vadnak pedig minden porcikáját felhasználjuk, és nem hagyjuk ebek harmincadjára, legyen szó húsáról, szőréről, bőréről, csontjáról, agancsáról. Ezek az erkölcsi normák még az emberré válás hajnalán alakultak ki, és azóta adódnak át apáról fiúra, meghatározva a vad és az ember viszonyát. Ha lehet, még erősebb korlátokkal, mint azt utóbb a vadászatot szabályzó törvények tették és teszik.
Életünkben vannak általános erkölcsi szabályok, amelyek mindennapi életünknek szabnak határokat. De vannak szakmai-erkölcsi, esetünkben a vadászati erkölcs szabályai, amelyek tevékenységünket határozzák meg, mind az egymás közötti viszonyunkat, mind a vadászok és nemvadászok közti viszonyt is. Ehhez társulnak még a törvények, amelyek az erkölcsi szabályokkal együtt meghatározzák viselkedésünket. Ezek gyakran átfedik egymást, azonban minden vadász belső felelőssége sokkal erősebb, hiszen a törvény csupán az erkölcs minimuma. A természet egy és oszthatatlan, ezért a benne élő állatokat és a környezetüket érő károsodások magát a vadászatot veszélyeztetik. Tehát minden vadász egyben természetvédő is.
Manapság a vadászat a válogatás elvén alapul, ezért állatot elejteni csakis szigorú szakmai mércék alapján lehet(ne). Itt elsősorban a beteg, örökletesen hibás egyedek eltávolítására, valamint az egyedek számát és ivar szerinti elosztását szabályozó, valamint a golyóra érett egyedek vadászatára gondolunk.
A vadász és vadász, illetve vadász és a nem vadász közötti együttműködés megvalósításához tudomásul kell venni, hogy a vadászterület a gazda számára megélhetésének alapját jelenti. De ez fordítva is igaz. A nem vadász többségnek be kell látnia, hogy a vadállománynak a vadászok átal történő szabályozása nélkül a vad túlésése válik kérdésessé. Ezt ugyanis nem lehet a vegyszerekre bízni.
