2024. április 25., csütörtök

Egy szeletet az édenből!

A topolyai Nagy Tibor történész az alaszkai horgászat egész palettáját ,,végigkóstolhatta”

Ugye tisztán kivehető a szövegünket kísérő, Nagy Tibor történészt, helytörténeti kutatót egyik halászzsákmányával, egy lincarddal a kezében ábrázoló fotón az elégedett mosoly a férfi arcán? A természet iránt mély tiszteletet és szeretetet érző vadászember hat hónappal ezelőtti, alaszkai tapasztalatairól kedélyesen, szenvedéllyel beszél. Szerinte Alaszka egy szelet az édenből.

- Szerintem minden természetkedvelő ember, vadász, halász vágyik Alaszkába, amelyet én leginkább szívem másik csücskéhez, Erdélyhez hasonlítanék. Erdély nem kevesebb Alaszkánál, csak mindazokat a kincseket, amelyet Erdély nyújt, Alaszka hatványozottan biztosítja. Gyermekkori vágyam volt oda eljutni, vadászként soha nem is vonzott az egykor vadászati szempontból legnépszerűbbnek számító Afrika, vagy az újabban közkedvelt magyashegyi Ázsia. Engem Alaszka nyűgözött le leginkább. Jó sorsom úgy hozta, hogy vadásztematikájú kutatásaim során Fernbach Bálint történetének feltárása apropóján kapcsolatba kerültem a kutatott személy egyik oldalági leszármazottjával, a jelenleg Clevelandban élő és dolgozó Fernbach Jánossal, aki meghívásának eleget téve 2013 augusztusában családommal együtt az Egyesült Államokba látogathattam. Örökre hálás leszek neki és hozzátartozóinak figyelmességükért. Jánossal és egyik fiával, Johnnal jártam be Alaszka térségét, az alaszkai horgászat egész palettáját ,,végigkóstolhattam”: az óceáni horgászattól, a Kenai-folyón megélt folyamin át a gleccsertavakon történő horgászatig – vallotta Nagy Tibor.

Vadászként mennyire volt élvezetes számodra a horgászat?

– Nagyon élvezetes, tartalmas tapasztalás volt. Habár vadász vagyok, horgászni is szeretek. Az ottani horgászat módja, a felszerelés, amelyet használtunk, és maga a zsákmány, a halak is különböznek az itthoniaktól. Jóval temperamentumosabbak, erősebbek, dinamikusabbak, megküzd velük a horgász, mire partra húzza őket. Az is élményszámba megy, hogy olyan falfajtákat tud ott a horgász fogni, amely zsákmányokkal az itteni legjobb horgászok sem tudnak dicsekedni, azon egyszerű oknál fogva, mivel a mi vizeinkben nem is léteznek – jegyzi meg nevetve, majd kérésünkre elárulja, mely Alaszkában ejtett halászzsákmányára a legbüszkébb.

- Egyértelműen a kifogott lincardra vagyok a legbüszkébb. Nemcsak azért, mert ez a halfajta az ottani vizeken is ritkán akad horogra, hanem mert aznap, amikor kifogtam, a sewardi kikötőben az én zsákmányom volt a legnagyobb. Négy sukkos hosszal bírt, kb. 40-45 fontot nyomhatott. A másik horgászzsákmányt, amelyre szintén nagyon büszke vagyok, a lincard után két nappal később fogtam. Aznap kőhalból is nekem jutott a legnagyobb példány. A vadászathoz elkanyarodva: az igazi vadászati idény Alaszkában szeptemberben, októberben indul, addigra mi már elhagytuk a térséget. Ez volt az oka annak, hogy a valamivel több mint egy hetes tartózkodásunk alatt vadászaton nem vettünk részt. Hófajdra, majd jávorszarvasra ugyan már vadászhattunk volna, de az utóbbi esetében sem a bikákra, hiszen akkor még csak a tehenek és egyéves borjaik jelentek meg. Amikor Homerben halásztunk, utunk a Kodiak-sziget mellett vitt el, amelyen a grizlimedvék legnagyobb példányai élnek, azokat akkor már szintén vadászták.

Havasi kecskéket sikerült látnom. Nekünk fekete medvét lett volna alkalmunk ejteni, amikor az élelemszerzés céljából vízközelben tartózkodott, de a kb. öt méteres távolságból szemrevételezhető állat jelenlétét csak élveztük. Vadászati szempontból, közelsége okán, nem motivált, nem jelentett kihívást. Az állatvilág képviselői közül nagyon vágytam arra, hogy farkasokat láthassak, de sajnos csak a hangjukat hallhattam. Szálláshelyünkön reggelente azonban farkasüvöltésre ébredtem, azzal is aludtam el. Kárpótolt viszont, hogy egy fiatal hím bobcatet elém sodort az élet, amely a térség egyik, még az őslakosok számára is ritkán látható nagymacskája. Emlékezetembe vésődött, manapság is gyakorta látom magam előtt a képet, ahogy a horgászatból hazafelé tartó úton, az általam vezetett terepjáró előtt a fiatal állat nyugodt, magabiztos mozdulatokkal átsétál. Úgy ballagott előttünk, hogy mindvégig folyamatosan bennünket nézett. Érdekes tapasztalás volt, szép emlék.

Látott-e hófajdot?

– Igen, a madarak közül pedig sikerült még szemügyre vennem különböző vízimadarakat, bukókat, lundákat, különféle sirályokat, halászsast. Nagyon vágytam a kardszárnyú delfinnel való találkozásra is, de mint megtudtam, azok időben jóval később érkeznek kikötő-közelbe. Ami a halfajtákat illeti: gazdag palettájukkal ismerkedhettem meg, például pisztránggal, ezüst-, vörös- és királylazaccal, kőhallal, halibuttal, pollockkal. Fehér bálnával vagy más néven fehér delfinnel, az ún. belugával is volt szerencsém találkozni – foglalta össze dióhéjban Tibor, aki a folytatásban a Múzeumi esték közönségének, majd lapunknak nyilatkozva az alaszkai emberekről is beszélt.

- Az Alaszkában élők a természetet igazi becsben tartják, már felfogták: a természet egy mulandó, sőt könnyen veszendő kincs, aminek a megmaradásáért, azért, hogy utódaink is élvezhessék értékeit, komoly harcot kell vívni, nem keveset áldozni. Ez az egyik gondolatfüzér, amelyet jó volna áthozni, a mi térségünkben élőkbe is átültetni. A másik dolog, ami bennük még nagyon megragadott, az a más nyelvek, kultúrák, emberek iránti nyitottságuk. Nem szolgalelkűen hódolnak be az újnak, de elfogadják a létezését, meghallgatják, értékelik a számukra újszerű tartalmakat, és ha arra érdemesnek tartják, beépítik saját értékrendszerükbe, továbbfejlesztik azt. Érdemes lenne ebben a vonatkozásban is tanulni tőlük – mondta Nagy Tibor történész.