2024. április 24., szerda

Kárókatonák, sorakozó!

Horgászok és madarászok tintaháborúja – Mindkét csoportosulás a saját halottait számolja – A törvényalkotó nem állja a számlát – A kárókatonák és a népszaporulat

Az utóbbi napokban és hetekben ismét elharapózott a vita a madarászok és a horgászok között. Évente hazajáró témáról lévén szó, biztosra vehető, hogy legalább március végéig tartani is fog. A kárókatonák halfogyasztásáról van szó.

Ebbe a témában, és a belőle fakadó vitákban a horgászok rendszerint hátrányos helyzetből indulnak, mert a madarászok szakmailag sokkalta képzettebbek a horgászoknál. A madárrajok láttán a pecásokat szabályszerűen elkapja a gépszíj, és mérlegeletleneket mondanak, alkalmat adva ezáltal a madarászoknak, hogy alaposan „helyretegyék” őket. A viták végkifeljete szabályszerűen arra a következtetésre vezethető vissza, hogy a zsinóráztatók ehhez nem értenek, ezért jobban tennék, ha hallgatnának.

Valójában az sérti a horgászmundér becsületét, hogy a zsákmányok körülírása alkalmával eszközölt túllicitálások a madarászokkal szemben nem vízállóak. Amire a horgászhallgatóság rábólint, azzal a madarász szembeszáll. És érveket sorakoztat fel.

A közelmúltban történt, hogy a társadalmi hálókon a horgászok a halállományt vámoló kárókatonák ezreit emlegették bizonyos vízterületen. A madarászok kimentek a helyszínre és 107 madarat számoltak meg. Egyszer! A horgászok szerint a „4-5 kilós kárókatona naponta önsúlyának megfelelő” halat eszik. A madarászok viszont bebizonyították, mert tudják, hogy ezek a madarak legfeljebb kétkilósak, és naponta 30 deka halat esznek, ha fognak.

Persze, a történet nem arról szól, hogy a szóban forgó madarak minden káros szenvedélytől mentesek csupán azért, mert a horgász nem tudja jól, a madarász pedig szakmailag megpatkolt. Ellenkezőleg, éppen a madarászoktól kapott – bombabiztosnak tekinthető – információk alapján illik felmérni a kormoránok kártételét. Vagy korszerűbb kifejezéssel élve: a halállományra gyakorolt nyomásuk fokát. Mert ez történt az ezreket mondó horgászok és a 107-et számláló madarászok ügye kapcsán.

A kérdéses terület vízgazdája – elfogadva a madarászok állításait, kiszámította: a 107 madár napi 30 dekás fogyasztása a téli 90 nap alatt közel 3 tonna elfogyasztott halat jelent. Márpedig egy igen szűk vízterületről van szó. Ráadásul a szóban forgó vízterületen a halsűrűség sokkal kisebb annál, amennyit a madarászok által számolt madarak adott időszakon belül elfogyasztanak. Marad tehát a kérdés: ha csak ennyit esznek, és ilyen kevesen vannak, miért nem döglenek éhen?

Futólag mondjuk, hogy egy magyarországi halastavon, ahol több tonna ivadék szokott teremni, a kárókatonák „mértéktartó halfogyasztásának” következtében 150 kilót halásztak le hektáronként.

Sorolhatnánk a példákat, amelyek alátámasztják, hogy a horgászok általi túlragozás nélkül is rázós a téma. Elsősorban azért, mert a tájainkon fészkelő madaraknak sokszorosa az itt telelő madarak száma. Tehát más országok kárókatonái a mi halunkon telelnek át. Ezt a tényt a madarászok is elfogadják. Sőt, szellőztetik is.

Az alapvető problémát a törvény jelenti, amelyet még akkor hoztak meg, amikor a kárókatona egyedszáma sokkal kisebb, a faj pedig vaszélyeztetett, nem pedig veszélyeztető volt. A végsőkig leegyszerűsítve a szóban forgó madarat az általános védettség mellett vadászati tilalmi idő is védi. Tehát sohasem szabad, de vadászidényben, ha megengedik, mégis lehet... Valahogy így. A gyakorlatban ez abban nyilvánul meg, hogy az illetékesek megengedik, hogy bizonyos számú egyed a halgazdaságok területén kilövésre kerüljön. Ott, ahol a tenyésztettet veszélyezteti. Ahol a kárókatona a természeti értékekre száll rá, ott az előző törvényszakasz nyer alkalmazást. A történethez tartozik, hogy mindennapjaink megmondói még sohasem bátorkodtak arra, hogy kiállítsák valakinek a számlát azért, mert az Ő madaraik a Mi halunkat zabálják fel. Pedig a gyakorlatban ez történik.

A probléma alapját azonban abban kell keresni, hogy a kárókatona úgymond konyhaképtelen. Olvasott valaki bármit is szakácskönyben, ami a kormorán elkészítéséről szól? Aligha! Mert – véli a hiedelem – halszagú, halízű... De...

A nemrégiben a fülünkbe jutott egy történet, melyre nem lehet ráfogni, hogy minden vonatkozásában kóser. Ezért elmondójának kilétével adósak maradunk. A történet szerint a kárókatona egyáltalán nem halízű, a belőle készült ételek sokkal inkább az őzhúsra emlékeztetnek.

Ehhez a közléshez szorosan kapcsolódik egy szlovéniai történet. Az egyik ottani horgászlap főszerkesztője lapjának hasábjain elhíresztelte, hogy a kárókatona húsa afrodiziákum! És nem hagyta ennyiben!

Kijárta, hogy engedélyezzék neki bizonyos számú egyed kilövését; ezeket válogatott mesterszakácsokkal készíttette el à la így meg úgy; kisebb népünnepélyt trombitált össze, melynek keretében fogyasztani lehetett a frissiben sütött meg főzött kormoránokat.

Az azóta eltelt idő rövidségére való tekintettel az esemény visszhangjai ismeretlenek. Mind a kárókatonák állományának apasztását, mind a népszaporulat serkentését illetően.