A válság kezdete – az Egyesült Államokban 2007, másutt 2008 ősze – óta az úgynevezett legfejlettebb világ, szorosan véve az amerikai és az euróövezeti gazdasági és pénzügyi kormányzat összesen körülbelül 16,7 ezer milliárd dollárt költött válságkezelésre. Ez a tavalyi teljes hazai össztermékük (GDP) 56 százaléka. Az utóbbi hét év alatt ennyivel nőtt a kormányok adóssága, és a központi bankok követelésállománya. Ha nem is az egész, de a növekmény zöme biztosan a válság következménye.
(Léphaft Pál karikatúrája)
A Fed mérlegfőösszegében 2007. augusztus és idén január között az értékpapír-követelés – lényegében a tőkepiacra áramoltatott mennyiségi enyhítő pénz – növekménye több mint 3 ezer milliárd dollár volt. Közben az amerikai szövetségi kormányzat piaci adóssága 7,3 ezer milliárd dollárral nőtt. Az EKB mérlegfőösszege 2007. augusztustól a 2012 végi csúcsig 1,82 milliárd euróval nőtt, és a Fed gyakorlatától eltérő rendszeres piaci tőkebevonás után még most is ezer milliárd euróval több, mint hét éve. Közben az euróövezeti országok kormányzati adóssága 2,9 ezer milliárd euróval növekedett. A gazdaság azonban alig mozdul tengeren innen és túl.
A központi bankok azzal növelték a likviditást, hogy állami és más kötvényeket vásároltak/vásárolnak – elsősorban a szabadpiacon. Így a hitelezők a központi bank pénzéből lejárat előtt hozzájutnak követelésükhöz, és ezzel a többlettel szabadon rendelkeznek. Ha a reálgazdaságba fektették volna a friss pénzt, az olyan inflációt okozott volna, amilyet nem látott a világ, amióta a spanyolok Európába hozták Amerika aranyát az újkor hajnalán. De inflációnak semmi jele: a reálgazdaságban ugyanis, lakossági kereslet híján, nem kínálkozott megtérülés.
Ezért aztán a központi bankok által kiadott többletlikviditásnak körülbelül a 80 százaléka visszavándorolt a tőkepiacra, és ott okozott inflációt. A tavalyi év végére a New York-i értéktőzsdék mutatói újabb és újabb történelmi rekordokat döntöttek. Európában a legjobban teljesítő frankfurti tőzsdemutató, a DAX–30, szintén sorozatos rekorddöntések után mostanában majdnem kétszer erősebb, mint 2008 végén. Ezen a piacon tehát kis híján 100 százalékos „inflációt” okozott a többlettőke, miközben a részvényeket kiadó cégek teljesítménye talán negyedennyit sem indokolt volna. Ez azonban csak virtuális érték.
Ugyanettől – a gazdaságban közvetlen megtérülést nem találó tőke beáramlásától – makacsul drágák az ipari nyersanyagok és az energiahordozók az árutőzsdéken: ez közvetlenül is árt a gazdaságnak. A kormányzati adósságnövekedésből származó pénz jelentős része pedig eltűnt a korrupció csatornáiban.
A Világbank becslése szerint a megvesztegetésre költött magántőke világviszonylatban évi ezer milliárd dollár körül lehet. Ebből az USA-ra és az euróövezetre (a GDP arányában számolva, és kiegészítve azzal, hogy a lefejlettebb országokban a korrupció mérete a világátlagnak körülbelül az egyötöde) közel 90 milliárd dollár juthat. Ez a „pótadó” önmagában is fékezi a növekedést, de ez csak az érem egyik oldala.
Átlagosan 10 százalékos „lelépéssel” számolva ugyanis a megvesztegetés, korrupció útján szerzett állami megrendelések, megbízások, eltérített állami szolgáltatások értéke évente közel 900 milliárd dollár lehet a fejlett országokban. Hat év alatt tehát a korrupció több mint 5 ezer milliárd dollárral fogta vissza a válságkezelés hatását, illetve gazdagította a kiváltságos keveseket éppúgy, mint a központi banki pénzpumpa. Ez a válságkezelésre költött pénznek közel egyharmada, még akkor is, ha a korrupció természetesen nem csak ezt a pénznövekményt érinti/érintette.
Ez persze csak átlagszám, de az biztosnak látszik, hogy minél több volt a válságkezelés, annál nagyobb lett a korrupció. A Világbank skáláján a nulla a teljes korrumpáltságot, a 100 pedig az ideális teljes korrupciómentességet jelzi. A felmérés kezdetének évétől, 1996-tól 2008-ig az USA-ban a „korrupciókontroll” osztályzata stabilan 90-92 pont volt, de 2009-ben 86 pontra zuhant és 2012-ig is csak 89 pontra sikerült visszatornázni. Németországban az 1996-os 95 pontról már 2007-ben 92-re esett a mutató, és azóta sem érte el a válság előttit. A váratlanul jól teljesítő Franciaországban a mutató 90 ponton, most jobb, mint az 1990-es években volt, de rosszabb a 2008-as 92 pontnál. Olaszországban 1996-től 2006-ig 67 pontról 71 pontra emelkedett, majd 2010-re 58 pontra esett az osztályzat, és nagyjából ott is maradt. Ausztriában a mutató az 1996-os 94 pontról 2007-ig 96 pontra javult, de 2012-ben már csak 89 pont volt. (Magyarország osztályzata e skálán 1996-ban 74, 2004-ben 76, 2008-ban 68, 2012-ben pedig 65 pont volt).
Feltűnő, hogy a töréspont – a korrupció meglódulásának ideje – mindenütt 2007–2009 köze, amikor a válság és a válságkezelés kezdődött, vagyis nagyobb lett az állami húsosfazék. Az amúgy is jómódú, keveseket segítő, a többséget károsító „válságkezelés” tükörképe az EU statisztikai hivatalának adatsora arról, hogy a társadalmi egyenlőtlenség GINI mérőszáma az euróövezetben a 2006-os 29,2 pontról 2012-ig 30,4 pontra romlott. A rengeteg pénzből valami jót is lehetett volna csinálni, de nem sikerült.
