Fáradt vagyok. Kicsit elegem van már az utóbbi hónapokból, amikor a ralira való anyagiakat próbáltam összeszedni, rengetegen megkerestek a médiából, a verseny maga pedig kivételesen nehéz volt. A lényeg az, hogy végigmentem, most pedig pihenni szeretnék egy kicsit.”
Ezek voltak Saghmeister Gábor szavai, amikor a szokásos Dakar-rali utáni összegzésre utaztunk el hozzá. Épp az aznap megérkezett fotókat böngészte egy kényelmes fotelból. Elkaptuk őket, Gábor pedig nekikezdett a történetnek:
– A 3. szakaszon éreztem először ezzel a versennyel kapcsolatban, hogy „baj” van. Maratoni nap volt, ráadásul 4700 méter tengerszint feletti magasságon, s három-négy olyan akadály volt, amelyet csak nagyon tapasztalt, öreg rókáknak számító versenyzők tudtak megoldani. Volt egy vulkán, amelynek a csúcsához több mint 3,5 kilométert csak felfelé mentünk, igen meredeken. Annyira elfogyott a motor ereje, hogy negyven versenyző lenn ragadt. Én ezt úgy oldottam meg, hogy levettem a komplett levegőszűrő rendszert. Lefelé is gond volt, mert akkor meg akkora lendületet kapott a járgány, hogy alig lehetett megállítani. Az 5. nap megint kegyetlen volt, akkor halt meg a belga barátom, Palante. Vele szerintem a meleg végzett, mert pokoli hőség volt a homokon, tevefüveken. Rengeteg motor kigyulladt, ráadásul a minis autós társaság utolért bennünket, de eltévedtek, s összevissza hajtottak. Engem Peterhansel tévesztett meg, miatta veszítettem vagy 30-40 percet, mert ők voltak eltévedve, én meg szerencsétlenségemre követtem őket. Saltában nagy vihar volt, így csak a szállodaszobában pihenhettünk. Átmentünk Bolíviába, ahol Evo Morales köztársasági elnök fogadott bennünket. Az elnök egy nagyon egyszerű ember, de nagyon erős volt a tábor biztosítása, fegyveresek vigyáztak ránk. Bolívia elég kellemetlen hely a biztonság terén, de az emberek nagyon kedvesen fogadtak bennünket. Ezzel az országgal kapcsolatban is a tengerszint feletti magasság volt a gond. Más volt a levegő, mintha a mellkasomon ült volna végig valaki. Nem szédültem, csak nyomott voltam. Hiába, nem ott születtem, nem az az én világom! Nem ott volt a legnehezebb, de alig vártam, hogy kijussunk onnan. Argentína a legnehezebb, de a legszebb. Az Atacama-sivataggal nem volt bajom. Nekem megfelel, mert elég kemény a homok, nincs annyi por, s a motorom sem volt túlterhelve. A 9. napon volt a komoly bukásom. A roadbook nem jelölt meg egy kiszáradt patakmedret, s nem volt elegendő lendületem ahhoz, hogy átugrassam, így a másik oldalának ütköztem, s repültem a kormány felett. Nagyon fájt a vállam, de nem tört el semmim, így gyógyszerekkel kihúztam. Másnap volt a nagy eltévedés. A 30. kilométernél többen összetalálkoztunk, s együtt haladtunk, de egy ausztrál srác elrontotta az útirányt, s egy dűnesort nem jobbról, hanem balról kerültünk meg, és kihagytunk egy ellenőrzési pontot. Én visszafordultam, de a nyilak levezettek az aznapi táborig, s előttem volt egy 1200 méteres dűne. Akárhogy igyekeztem, nem kaptam annyi lendületet, hogy felkapaszkodjak rá, s megkerültem az egészet, 130 kilométert veszítve.
• Ezután már sejteni lehetett, hogy nem lesz probléma. De volt olyan két szakasz, amikor magatoknak kellett szerelni a motort.
– Nekem végül is nem kellett semmit sem megbütykölni. Csapattársaimmal együtt fogtunk neki, apróságokat kicseréltünk, de nem nagy dolog volt.
• Az utolsó pár nap sem volt sétagalopp, oda kellett figyelni.
– Az utolsó nehéz szakasz a 12. volt. Rengeteg dűne állt előttünk, nagyon kellett tudni navigálni, s óriási volt a hőség. Amikor ezen beértünk, nagyon boldogok voltunk, s tudtuk, hogy az utolsó már nem jelenthet gondot.
• Vita témája, hogy az autósoknál a végső sorrend miként alakult ki. Sokan azt feltételezik, hogy a szponzor szólt bele. Te hallottál valamit?
– Nem hinném, hogy bármely versenyző is feláldozná a bajnoki címet, kiváltképp nem Peterhansel. Azért volt olyan szóbeszéd, hogy megbeszélték, de azt láttam, hogy Roma őszintén örült a bajnoki címnek. A Dakart kívülről mindenki jobban „látja, tudja”, mint mi, belülről.
• A motorosoknál azért volt érdekes, mert rengeteg pénzt ölt bele a Yamaha, sokáig vezetett a Honda, de a végén a KTM nyert és Coma. Ezt a tapasztalatnak köszönheti?
– Coma az egyik legtapasztaltabb és igen kiváló versenyző. Barreda Borttal együtt ültünk a repülőn visszafelé, s azt mesélte, nem jött össze, de ő sokkal agresszívabb és gyorsabb motoros, ám tapasztalatlanabb, s mindig adódott neki valami baj. Róla sokat hallunk még a jövőben. Depres-ről sem kell megfeledkezni. Ő kihagyott egy ellenőrzési pontot, s a büntetőóra nélkül simán a második lett volna. Vannak mások is, de érzésem szerint nem győztes típusok: tudnak szakaszt nyerni, de Dakart nem.
• Te a legjobb helyezésedet érted el. Összességében tehát elégedett lehetsz.
– Persze. Tavaly a gyárilag nem támogatott versenyzők között a 8. voltam, de az idén volt ez a bukás. Összességében egy jót versenyeztem, s csak néhány kínos napról tudok beszélni. Sokat számít a gyakorlat, mert rengeteg a váratlan pillanat. Voltak veszélyes pillanatok, de én egy fokkal óvatosabb voltam, mint azok, akik pórul jártak. Volt egy szakadék, amikor a padkán az utolsó pillanatban rántottam el a kormányt, de arra is felkészültem, hogy a motor lezuhan a szakadékba, én viszont fenn maradok. Erről a sajtónak nem sokat beszéltem.
• Folyamatosan változik az útvonal, nehezebb a terep. Összességében mi a benyomásod?
– Az, hogy végül csak a vén rókák maradnak versenyben. Ez jelenleg nagyjából 80-90 ember a világon. Könnyű összerakni magadat egy 4-5 napos tunéziai ralira, de két hétre már nagyon nehéz.
• Korai még a jövő évi versenyről beszélni. Ami téged illet, a motor a kritikus.
– Olyannyira, hogy a szerelőm kijelentette, ezt a járgányt jövőre már nem hajlandó szerelni, nem vállal garanciát érte. A KTM tehát három évig bírta ki. Ezt el kell adni, s a jövő hónaptól írom mindenfelé a kérvényeket, hogy egy újat vehessek. A motor blokkjával, váltórendszerével nincs nagy gond, egy új karburátorral kibírna még egy ötnapos versenyt. Ami a 2015-ös útvonalat illeti, azt márciusban határozzák majd meg.
• Ez a Dakar hogyan marad meg az emlékezetedben?
– Szép emlékként, mert mi is benn voltunk abban a bandában, akik végig bírták. Sokat köszönhetek annak az újságírós stábnak, amely kinn volt velem. Nem kellett figyelni rájuk, mindenki profi módjára csinálta a dolgát, csakúgy mint a szerelők. Egyedül az asszisztenciakamion sofőrjével volt egy kis szóváltásom. Nagyon szeretett aludni, semmit sem csinált. Volt egy szép élményem is, mert Buenos Airestől Rosarióig, a rajtig egy luxusbusszal utaztunk, amelyben nagy, kényelmes karosszékek voltak, meg ágyak.
