Olvasom a Szerb Alkotmánybíróság döntését a nemzeti tanácsokról szóló törvényről. Olvasom a döntés bírálatait is. Bírálta a döntést a Magyar Nemzeti Tanács nevében Korhecz Tamás, bírálták a bosnyák, albán, horvát, macedón nemzeti tanácsok. Feltehetően voltak más bírálatok is, melyek elkerülték a figyelmemet. Olvasom, hogy egyesek és egyes magyar pártok úgy látják, hogy több kesergésre lenne szükség.
Azt hiszem, minden okunk megvan arra, hogy most körülnézzünk, ellenőrizzük, hogy milyen úton haladunk, és hol tartunk.
Az autonómia természetes és jogos igénye minden kisebbségnek. A nemzeti tanácsok megalakításának ötlete már 1919-ben is felvetődött az itteni magyar közösségben. A kommunizmus évei után a VMDK állított össze egy autonómiatervezetet, mely tiszteletet és megbecsülést érdemel. A tervezet fontos, de nem azonosítható a valósággal. Hogy egy kisebbségi autonómia valósággá váljon, a többséggel kell tárgyalni kitartóan, szívósan, hozzáértéssel. Azt a feladatot, hogy a nemzeti tanácsok beépüljenek a jugoszláv (majd később a szerb) jogrendszerbe, a VMSZ vállalta fel elsőként.
A vajdasági magyarság nagy többsége már évtizedek óta küzd azért, hogy legyenek nemzeti tanácsok, és legyen tényleges autonómia. Ezért jött létre először is az ideiglenes nemzeti tanács, hogy a törekvéseink így felkerüljenek a térképre. Ezután következett egy hosszú szívós harc azért, hogy törvénybe legyenek foglalva a nemzeti tanácsok, és legyenek tényleges hatásköreik.
A VMSZ és a vajdasági magyarság természetesen nem volt és nincsen olyan helyzetben, hogy maga hozzon törvényeket. A törvényeket előkészítő munkacsoportokban is kisebbségben voltak a kisebbségiek. Az egyedüli lehetőség azt volt, hogy kitartással, érvekkel, szakértelemmel, nemzetközi elvekre való hivatkozással azokat igyekezzünk meggyőzni, akik a többségét képezik a törvényhozó hatalomnak. Tárgyalóhelyzetbe kellett kerülni, szót érteni nyílt gondolkodású többségiekkel, tárgyalni.
Ez egy hosszú és kemény harc volt, melyben a közösségünkből sokan vettek részt. Voltak olyan politikusok is, akik a kényelmesebb helyzetet választották. Levonultak a pályáról – vagy fel sem mentek a pályára –, kényelmesen ültek a lelátón, nem segítettek azokat meggyőzni, akik a döntéseket hozzák. Amikor megszólaltak, nem azok felé irányítottak érveket, akikkel szemben álltunk a pályán, hanem más nézőknek mondogatták, hogy miért csak három gólt lőttünk, miért nem tizenhármat. Akik egyetlenegy hatáskört sem tudtak kiharcolni, úgy igyekeztek hazafiak lenni, hogy kevesellették a mások által kiharcolt hatásköröket.
Aztán amikor sikerült törvénybe iktatni a nemzeti tanácsokat, szembesültünk azzal, hogy az identitásunk, nyelvünk, kultúránk fenntartását nem lehet egyszer és mindenkorra elintézni, munkára és kitartásra továbbra is szükség van. Világos lett az is, hogy kultúránk fennmaradására a nemzeti tanácsok esélyt teremtettek. Voltak, akik nem csatlakoztak, hanem bojkottálták az elért kulturális autonómiát, arra hivatkozva, hogy a törvény nem névjegyzék alapján szervezte a választást. Amikor később sikerült azt is elérnünk, hogy legyen névjegyzék, egyesek abbahagyták a bojkottot, de voltak, akik folytatták, azt kérdezve-panaszolva, hogy miért kell a vajdasági magyaroknak maguknak feliratkozni a névjegyzékre, miért nem teszi ezt meg helyettünk a szerb állam.
Kétségtelen, hogy az utóbbi években valósággá váltak a nemzeti tanácsok. Nincs olyan valóság, mely azonos lenne az álommal, de csak a valóság az, melyen belül építkezni lehet.
Amikor megindult az alkotmánybírósági eljárás a nemzeti tanácsokról szóló törvény ellen, világos volt, hogy a fenyegetés komoly. Az alkotmánybírósághoz benyújtott javaslatok szinte valamennyi hatáskör törlését követelték. Mindez egy olyan időszakban történt, amikor elsöprő eredménnyel jártak a vajdasági hatáskörök és a Vajdasági Statútum elleni támadások. Mint ahogyan eddig sokszor, ismét ár ellen kellett úszni. Igyekeztünk meggyőzni, akit csak lehetett. Valamit magam is igyekeztem tenni, részt vettem az alkotmánybíróság előtt folyó nyilvános vitában és az Európai Parlament előtt folyó meghallgatáson. (Az alkotmánybíróság előtt megfogalmazott érveim meg is jelentek a Pravni zapisi folyóiratban.) Az alkotmánybíróság előtt néhány szerb kolléga is védte a nemzeti tanácsok hatásköreit (persze voltak olyanok is, akik keményen támadták.). Az MNT a többi nemzeti tanáccsal együtt közös nyilatkozatot fogalmazott meg a hatáskörök védelmében. Többen is igyekeztünk érvelni, írásokat közölni, és semmit sem feladni. Az eredmény az lett, hogy a nemzeti tanácsokról szóló törvényt nem csonkították meg annyira, mint a Vajdasági Statútumot és a vajdasági hatáskörökről szóló törvényt.
Többet kellene panaszkodni? Az alkotmánybíróság döntése, sok nehézséget hozott. Hogy teljes felelősséggel mondhassak véleményt, meg kell várnom az indoklást is, de annak alapján, amit eddig közöltek, azt hiszem, hogy a határozat alaptalanul fosztotta meg hatásköröktől nem csak a vajdasági magyarokat, de minden más kisebbséget is. Meggyőződésem szerint nem szolgálja a határozat Szerbia érdekeit sem. A Szerbián kívüli szerb kisebbségek érdekeit sem. Ha például valóban alkotmányellenes, hogy a kisebbségek az anyaország állami szerveivel kapcsolatot tartsanak, akkor kérdésessé válik, hogy tarthatnak-e tovább kapcsolatot szerb állami szervekkel mondjuk a horvátországi szerbek. A nemzeti tanácsokról szóló törvény számos nemzetközi elismerést kapott, semmilyen nemzetközi szerv nem bírálta a hatásköröket, csak azt hangsúlyozta, hogy tovább kell dolgozni a hatáskörök érvényesítésén.
Azt hiszem, ezt ki kell mondani. Ok van a döntés bírálatára. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el azt sem, hogy az alkotmánybíróság nem csak a támadó érveket fogadta el, a hatáskörök számottevő részét sikerült megvédeni. Talpon maradtunk, és továbbra is igyekszünk talpon maradni.
Az MNT munkájában és az MNT munkájának értékelésében persze szükség van különböző véleményekre, oda kell figyelni azokra is, akik úgy látják, másként lehetne jobban csinálni a dolgokat. Nem azért kell a bírálatoknak esélyt adni, mert minden bírálat megalapozott, hanem azért, mert a bírálatok is részét képezik egy egészséges fejlődésnek. Alaptalan bírálatok csak akkor nyerhetnek tekintélyt, ha tiltják őket – és persze léteznek megalapozott és hasznos bírálatok is. Viszont ha nem arról van szó, hogy hogyan lehet jobb az MNT, hanem arról, hogy legyen-e MNT, akkor összefogásra van szükség.
Most két lehetőség között választhatunk. Az egyik lehetőség, hogy versenybe szállunk (magunk között) abban, hogy ki tud jobban odapanaszkodni az alkotmánybíróság döntése kapcsán, ki ismétli szaporábban, hogy „ugye mondtam én, hogy baj lesz,…”. A másik lehetőség az, hogy továbbra is kiállunk a nemzeti tanácsokért és a kulturális autonómiáért. Ez utóbbi sohasem volt könnyű, és nem is lesz könnyű feladat. Az alkotmánybíróság döntése nyomán a hatáskörök kérdése ismét a törvényhozóhoz kerül. Tehát jelen kell lennünk a parlamentben, tárgyalóképesnek kell lennünk. Szükség van kitartásra, meggyőző érvekre, szakértelemre. Szükség van összefogásra is.
