Örömmel olvastam a Vajdaság MA hírportál 2014. január 23-án közölt híranyagában, hogy a Szegeden működő Délvidék Kutató Központ szervezésében megtartott Fejezetek a Délvidék múltjából című konferencián Teleki Júliát és Mojzes Antal helytörténet-kutatókat Délvidék kutatásáért emlékéremmel tüntették ki. Az eseményről azon frissiben beszámolt a Kossuth rádió Határok nélkül című adása is, így hát kellő visszhangot kapott a történet. Jóleső érzéssel olvastam és hallgattam a tudósítást, számomra mindig öröm, ha valahol a nagyvilágban elismerik és értékelik magyar közösségünk jeleseinek eredményeit és sikereit. A két kitüntetett személy valóban fontos szerepet játszott az 1944 őszén-telén a partizánok bevonulását követő mészárlások sokáig titkolt eseményeinek a feltárásában, kutatásaiknak is köszönhetjük, hogy Csúrog és Bajmok múltjának iszonyatos korszakáról ma már vannak némi ismereteink. Tisztességesen elvégzett munka jutalma hát az emlékérem.
Volt ugyan az eseményről készült beszámolónak enyhe szépséghibája is: a Mojzes Antalról szóló méltatásban kiemelték: a most kitüntetett személy évtizedek óta foglalkozik helytörténet-kutatással. „Tizenhét könyvében elsősorban szülőfaluja múltját tárta föl. Helytörténeti munkákban elsőként írt az 1944–45-ös magyarellenes atrocitásokról.” Nagyon remélem, hogy Mojzes Antal az ünnephez méltó módon, kellő szerénységgel elmondta az őt kitüntetőknek, hogy bizony a Délvidéken nem ő kezdeményezte az 1944–1945-ös magyarellenes atrocitások föltárását, s ha már elsőbbségről esett szó, Bajmok tekintetében mindenképpen övé az érdem. Az 1944-es partizánvérengzések föltárását ugyanis Matuska Márton, a Magyar Szó újságírója kezdte 1990-ben, s a napilapban folytatásban közölt Negyvenöt nap negyvennégyben című dokumentumriportja történelmi áttörések bizonyult. Már ezért is a riport anyagát tartalmazó A megtorlás napjai (1991) című könyve tekinthető az események tudományos igényű feltárása nyitányának. (Kötetének második kiadása még ugyanabban az esztendőben Budapesten, a Montázs Könyvkiadónál jelent meg.) A történelmi pillanatról Matuska a Napló 1990. november 7-ei számában Félek, igazán című cikkében is beszámolt: „Április elején bízott meg a Magyar Szó szerkesztősége, hogy kutassak a negyvennégy őszén, a vajdasági magyarokkal történt események után. Kaptam rá két hetet a szerkesztőségtől.” A két hétből azután két hónap lett, ám ez is csak arra volt elegendő, hogy a terepi munka során meggyőződjön arról, milyen elevenen él a nép emlékezetében a megtorlás tragédiája. Amint a kutatásának híre ment, sorra jelentkeztek a tanúk, az emlékezők, akik vagy névvel, vagy nevük elhallgatását kérve, megdöbbentő részletességgel számoltak be a partizánok vérengzéseiről. Amikor pedig megkérdezték tőle, hogy nem fél-e, nem tart-e a negyvenkettes áldozatok hozzátartozóinak bosszújától, azt válaszolta: „De igen, félek, ha elhibázom a dolgot, akkor meg találom sérteni őket, de félek a negyvennégyes áldozatok hozzátartozóitól is, hogy nem tudok minden akkori lényeges körülményt felkutatni, és hiányos lesz az írás.” Azóta negyed évszázad múlt el, és még ma sem sikerült a megtorlás történetét teljes részleteiben föltárni, még úgy sem, hogy néhány éve már a levéltári anyag is hozzáférhető. Az évek múlásával könyvtárnyira nőtt a tragédiát feldolgozó helytörténeti művek száma – köztük kell számon tartani Mojzes Antal Halottak napja Bajmokon (1994) című kötetét is –, mégsem vitatható el, hogy ki tette meg az első, a döntő lépéseket a történtek föltárása érdekében. Mészáros Sándor, Csorba Béla, Teleki Júlia, Ternovác István, Szloboda János, Törköly István, Balla Ferenc és Balla István, Forró Lajos és a közösség sorsa iránt elkötelezett újságírók tucatja írta meg a magyarság ellen folytatott hadjárat megannyi részletét. Matuska Márton neve azonban úgyszólván összeforrt a megtorlás kutatásának történetével, tucatnyi kötetet és félszáznál is több tanulmányt, cikket, valamint interjút jelentetett meg azokról a rettenetes hónapokról, amelyeknek történései máig meghatározzák a délvidéki magyarság sorsát és gondolkodását. Mindamellett – élő lelkiismeretként – ő tekinthető a folyamatos kutatói munka gondnokának, felügyelőjének is. Hogy a Délvidék Kutató Központ ezt ne tudná, azt erősen kétlem. Csak remélem, hogy a szegedi intézet a múlt eseményeinek feltárása érdekében, és nem a történelem újraírásának a szándékával jött létre.
