A ládafia mélyéről

Mák Ferenc

2014. január 24., 18:15

Kommentek száma 0  Megjelent nyomtatásban

Tájaink múltjáról szóló történeti, helytörténeti kötetek és tanulmányok olvasásakor gyakran találkozunk a szerzőknek a források hiányát fölpanaszoló, keserű megjegyzéseivel. Besnyi Károly a bácskossuthfalvi művelődési egyesületek történetét feldolgozó Rivaldafényben című monográfiája a hivatkozott források tekintetében igen gazdag, ám még a szerző is kénytelen olykor-olykor megjegyezni: valamelyik egyesület irattára az idők nagy fölfordulásaiban elkallódott, így annak történetét csak közvetlen források alapján lehet rekonstruálni. Másutt megjegyzi: pótolhatatlan veszteség, hogy hiányosak a ránk maradt adatok, és az is előfordul, hogy a kutatott eseményekről szinte semmilyen írásos emlék nem maradt fenn. Ki ne találkozott volna kutatásai során hasonló gondokkal, hisz valljuk be: az elmúlt századok nemcsak vidékeink emberanyagát, hanem az élet tárgyi emlékeit is példa nélküli kegyetlenséggel pusztították, így hát elsősorban nem a levéltáraink okolhatók, ha iratanyaguk olykor kevés érdemi tájékoztatást nyújt a kutatónak. Fogadjuk hát el, hogy kellő dokumentumok híján a történelmi emlékezetünk mindörökre töredezett és helyenként homályos marad?

Ehhez hasonló gondokkal küszködhettek a Muravidék és a Mura mente történetének kutatói is, amikor 1991. június végén – bölcs előrelátással – a magyar–szlovén határ mentén először szervezték meg a Nemzetközi Levéltári Kutatótábort, azóta pedig hagyománnyá vált, 2013-ban sorrendben már a XXIII. találkozót tartották meg. Mintegy negyed évszázada tehát, hogy az iskolaév befejezését követően a Maribori Területi Levéltár, valamint a Vas Megyei Levéltár és a Zala Megyei Levéltár összefogásával, szakemberek irányításával 12–15, a történelem iránt érdeklődő középiskolás és egyetemi hallgató előre kijelölt területen végigkutatja a vidéket. 2007-ben a muravidéki Gyertyánosban és Črenšovcin, valamint a rábavidéki Alsószölnökön és Szakonyfalván, 2008-ban Petesházán és Kispalinán, valamint a zalai Pákán, 2012-ben Völgyifaluban és Szentkozmadombján, 2013-ban pedig a muravidéki Čepincin és Markovcin, valamint a vasmegyei Orfalun, Kétvölgyön és Apátistvánfalván kutatnak a lelkes fiatalok. Útjuk során házról házra jártak, a fiókok, a ládafia mélyéről, a padlások zugaiból és a kamrák elfeledett kupacaiból régi iratok, különös jelentőségű okmányok, fényképek, levelek és naplóföljegyzések kerültek elő, melyeket – a kutatás befejeztével – levéltári kiállításon is bemutattak. A Levéltári Kutatótábornak köszönhető, hogy a helytörténet – és ezzel a történelemtudomány – számos, igen értékes dokumentumhoz jutott. Molnár András, a Zala Megyei Levéltár igazgatója, méltatva a tábor hírnevét, a kutatás egyik konkrét eredményére mutatott rá, amikor elmondta: a 2008-ban magyar és szlovén nyelven megjelent Források a Muravidék történetéhez című hatalmas, kétkötetes forráskiadvány anyaga bőségesen tartalmaz olyan dokumentumokat is, amelyek a határ menti falvakból kerültek elő. Páratlanul szép eredménye ez a mindmáig Európában is egyedülálló, magyar–szlovén Levéltári Kutatótábornak.

Az 1999-ben megrendezett IX. „terepi munka” idején Szentlászlón egy romos házban több mint négyszáz, gondosan összecsomagolt levélre bukkantak a fiatal kutatók. A maribori, a zalaegerszegi és a szombathelyi levéltárosok azonnal fölismerték a talált dokumentumok jelentőségét: a lelet egy szentlászlói házaspár, Jankó Zsigmond és felesége, Matild első világháborús levelezésének anyagát, körülbelül négyszáz levelét tartalmazta. A Magyar Országos Levéltár szakemberei szerint is a példa nélküli gyűjtemény felbecsülhetetlen értékű dokumentum, hiszen a levelek a háború megpróbáltatásait elszenvedő kisemberek életébe nyújtanak betekintést. Jankó Zsigmond 1914-ben Galíciába került a frontra, 1916 novemberében azonban már Erdélyben a betörő román csapatok ellen küzdött. A frontról Odesszába vezényelték, onnan 1918 végén, a nagy fölfordulás idején, végre hazatérhetett. A boldogságuk azonban nem tartott sokáig, Matild hamarosan meghalt. A krónikák szerint Jankó Zsigmond soha nem házasodott meg, nagy nyomorban élt, és 1970-ben halt meg. „Koporsó nélkül, csak egy takaróban temették el” – állították a visszaemlékezők. A lendvai Népújság Jankó Zsigmond levelei a frontról (1914–1918) címmel most folytatásokban közli e nagyszerű ember szerelmetes feleségéhez évszázaddal ezelőtt írt, csodálatos leveleit. Még hogy nincsenek kincsek az elfeledett ládafia mélyén?!


!A cikkhez nem tartozik képgaléria.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége