Továbbra is egyértelmű, hogy kisebb megtorpanásokkal, de tovább globalizálódik a világgazdaság. A nemzetállamok funkciói csökkennek, egyszerű politikai egységgé degradálódnak. Ez főleg jellemző a kisebb államokra. A globalizálódó világgazdaság természetéből adódóan nem fogadja el a korlátokat. Természetesen megvan mindennek a pozitív hozadéka, ugyanakkor nem kevés a negatívum sem. Erősödik az integráció szerepe, Földünk mind több térségében alakulnak és bővülnek a több nemzetállamot magukba foglaló szervezetek. A folyamat tipikus példája az Európai Unió, mely az új évezredben tovább terjeszkedett.
A globalizáció nem a XXI. század terméke. Az utóbbi időben felgyorsult folyamat gyökerei sokkal korábbra tehetők. Mára azonban egyértelművé vált, hogy gyakorlatilag feltartóztathatatlan. A világháló megjelenése és terjedése nagyban hozzájárult a folyamat gyorsulásához. Az egész világ globális piaccá vált, ahol az új termékeket mindenütt egy időben kell piacra dobni, mert ellenkező esetben a konkurencia lecsap a kínálkozó lehetőségre és meghódítja a piac szabadon maradó szegmenseit. A már klasszikus gazdasági erőcentrumok mellett a globalizáció hatására új centrumtérségek körvonalazódnak. Az úgynevezett BRIC-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína) rohamtempóban zárkóznak fel, míg az Egyesült Államok, Japán és Európa gondokkal küszködik. A BRIC-országok előnye elsősorban a méretükből ered, másrészt természeti erőforrásokban is gazdagok, és ez jelentős előnynek számít. Az említett két tényező stabil gazdasági háttérrel párosul. Ezek alapján megállapítható, hogy a BRIC-országok gazdasága sokkal nagyobb fejlődési potenciállal rendelkezik, mint a klasszikus értelemben vett fejlett országoké. A valóban kis országok perspektívájából szemlélve a történéseket felvetődik a kérdés: mennyire lehet meghatározó egy ország mérete a gazdasági fejlődés szempontjából? A példák egyébként azt mutatják, hogy vannak egészen kis országok kirívón magas fejlettségi szinten, és hatalmas országok elmaradott sorban. Az összefüggések, a gazdasági elmaradottság vagy a gyors fejlődés okait nem a méretekben kell keresni.
ESÉLY A KICSIKNEK
Van több példa is arra, hogy egészen kis országok – még miniállamok is – kiemelkedően magas gazdasági fejlettségi szintet értek el. Arra is van számos példa, hogy nagy területen fekvő és sűrűn lakott államok a szegények, fejletlenek kategóriájába tartoznak. Ha viszont általánosítunk, akkor megállapítható, hogy a nagy országok általában fejlettebbek. A globalizáció azonban olyan állapotokat eredményezett, hogy manapság a gazdasági fejlődés szempontjából a stabil társadalmi és politikai környezet legalább olyan fontosnak minősíthető, mint a méret. Számos negatív következménye mellett a globalizációnak vannak olyan hatásai, hogy semlegesítik a méretből eredő hátrányokat. Startban ugyanis a kis országok egyik legfőbb hátránya, hogy kicsi a belső piacuk, amelyen könnyebben alakul ki monopolhelyzet. Ezenkívül közismert tény, hogy kis piacra nem lehet versenyképesen termelni. A kereskedelem liberalizációja – amit sok esetben a kis országok perspektívájából úgy fognak fel, mint valami fenyegető folyamatot – egyben esély is a kicsik számára. Belső piacra termelni akadályokba ütközik. Egy adott áruból a kis belső piac felvevőképessége eleve korlátot szab. A termelés volumene – ha belső piacra termelünk – gyorsan eléri a felső határát. Emellett gyorsan kialakul egy olyan nemkívánatos monopolhelyzet is, amikor csak kisszámú konkurens marad a piacon, vagy egy cég veszi át az egész piac ellátását. Másrészt a globalizáció egyik pozitív hozadékaként fogható fel, hogy az olyan kis államok mint Szerbia, vagy más balkáni országok, szabadon, komolyabb akadályok nélkül szállíthatnak más hatalmas regionális piacokra is. Egészen más kérdés, hogy ahhoz, hogy valóban szállítsanak is, versenyképes, jó minőségű, és árban is konkurens termékekre van szükség. Ez az, ami elsősorban, vagy a leggyakrabban hiányzik, és a megoldásokat, a kiutat is ebben kell keresni. Azt hinnék sokan, hogy a vállalkozók is minden esetben a szabad piaci viszonyokat tartják kívánatosnak, égnek a vágytól, hogy versenyképességüket a világpiacon is megmutathassák. Pedig éppen ellenkezőleg, a kis országok monopolhelyzetben lévő vállalkozói olyan irányban próbálnak hatni, esetenként a politikát és a döntéshozókat is olyan irányban befolyásolnák, hogy megtarthassák monopolhelyzetüket. Különféle módszerekkel védelmet és támogatást követelnek attól az államtól, amelynek a határain belül abszolút vagy viszonylagos monopolhelyzetet sikerült elérniük. Az egész régiónkban megfigyelhetők az ilyen törekvések.
AZ ÁRFOLYAM IS MEGHATÁROZÓ
Protekcionizmusnak nevezzük a külgazdaság hatásai ellen védekező gazdaságpolitikát. Alapvető eszközei a védővámok, az importkvóták, adókedvezmények, az állami intervenciók, a különféle szubvenciók és támogatási formák. Ide tartoznak még az importot gátló kormányzati intézkedések, és külön témát és kategóriát képeznek a valutaárfolyamok. Az utóbbi néhány száz év történelmét vizsgálva megállapítható, hogy többször volt olyan időszak, amikor megerősödtek a protekcionista irányzatok. Ricardo a 18. század utolsó éveiben a komparatív előnyök elméletével mutatta be, miért káros ez a helyzet mindenki számára. A protekcionista trendek később is több hullámban megerősödtek. Az első világháború után az európai országok védővámokat vezettek be, elsősorban szomszédjaikkal szemben. A gazdaság talpra állása után leépítették a korlátokat, majd az 1929-es világválság ismét protekcionizmusba sodorta a világot. A 2008-as válságot követően is tapasztalható volt a protekcionista tendenciák erősödése. A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) tavaly december elején elfogadott – történelminek nevezett –, a globális kereskedelemre vonatkozó egyezménye azonban ismét a protekcionizmus ellenében fejti ki hatását.
Szerbia nem tagja a WTO-nak. Hogy miért, az külön téma lehet, miközben a legprotekcionistább országának tartott Oroszország is 2012 óta teljes jogú tagállam. Országunk azonban, a különféle szabad kereskedelmi egyezményeknek köszönhetően, kedvező feltételekkel exportálhat az EU, Oroszország és a CEFTA-tagállamok piacaira is. Hogy ezt mégsem teszi kellő intenzitással, több okra vezethető vissza. Nem mellékes, hogy protekcionista intézkedések közé sorolható a hazai valuta túlértékelése is. Ez ugyanis serkenti az importot, függetlenül (egy ideig) attól, hogy milyen a külkereskedelmi mérleg. Az elmúlt években is sokat hallottunk a behozatali lobbiról, ilyen mindig létezik, hiszen egyesek számára jó üzletet jelent a behozatal. Másrészt a dinár leértékelése elméletileg nyilván serkentené az exporttevékenységet, másrészt azonban figyelembe kell venni a kockázatokat és a mellékhatásokat is.
