Néhány elszánt horgász (nem mondjuk meg, kik) mintegy két köbméter ivadékot mentett meg (nem mondjuk meg, hol), mert a vízkezelő (nem mondjuk meg, melyik) ezt elmulasztotta. Így szól a történet ma. A múltban azzal kezdődtek a hasonló beszámolók, hogy melyik horgászegyesület szervezésében hol, hogyan, kik, mennyien... tették nagyjából ugyanezt. De nem a régi szép idők feletti nosztalgiázás a téma, hanem a hétvégi eseményről szól a történet.
Az egyetlen véletlenszerű különbség a múltbeliek és a minapiak között, hogy a szokatlanul meleg időjárásnak köszönhetően januárban is el lehetett végezni azt, amit máskülönben novemberben is nehéz. Az ivadékmentésről – amit a múltban a horgászok hórukk-munkával már szeptemberig el szoktak végezni – a meg nem nevezett vízgazda széles ívben megfeledkezett, októberben, novemberben... januárban. Az ivadék alól elfogyott a víz, a horgászoknak pedig a türelme.
Miért nem tették előbb? Mert a törvény értelmében ez a vízgazda kötelessége, másnak pedig tilos. A halivadék mentésének körülményeit jogilag annyira elcifrázták, hogy a horgászt eleve kirekesztették ebből a nemes tevékenységből. De hogy úri hidegvérrel végignézze, miként pusztul százmilliószámra az idei haltermés, ahhoz nem adtak neki gyomrot.
– Ahelyett, hogy vízkereszt napján a Szent Keresztért ússzunk, halak életét mentettük – jelentette ki a magát megnevezni nem kívánó forrásunk.
Több halfaj ivadékának azonban már lejárt az ideje. A süllő elpusztult, pedig – a tetemek bizonyítják – szépen termett. A harcsa úgyszintén, a természettakarítók csak a fejeket hagyták ott, ahol pusztulásakor a partvonal húzódott. Maradt a megszámlálhatatlan ezüstkárász, a lényegesen kevesebb törpeharcsa, és a kettő közé vegyülve a rengeteg ponty, egy szálig a kis hátmagasságú vad vérvonalakból való. Kétujjnyi víz borította, fél lábszárig érő csizmamarasztaló sárban, szinte halakon gázolva kellett elvégezni a válogatást. Ehhez a munkához képest a faluvégi vályogvetőnek meg Hamupipőkének is könnyű a dolga. Az ivadékmentőhöz képest pedig a dagonyázó röfi előkelő látvány. Az iszapból felszabaduló gázok illathozadékáról máskor bővebben.
A szákok legfeljebb két merítés után színig megteltek, de előfordult, hogy egyetlen szűrés után már nem fért beléjük több hal. A szállítóedények is gyorsan teltek ponttyal, hiszen az átlagméret meghaladta a 15 centit. Darabszámmal, összsúllyal nem foglalkoztak, csupán a szállítóedények térfogata alapján állapították meg a kibányászott hal mennyiségét mintegy két köbméterben.
A történethez tartozik, hogy a nehéz terep és a körülményes megközelítés miatt a mentőknek nem volt módjukban szállítóvizet cipelni a helyszínre, így a halat szárazon szállították. Köztudott ugyanis, hogy ilyen körülmények között a hal tovább kibírja légköri oxigénen, mint oxigénmentes vízben. Meg aztán nem kellett messzire vinni, hogy a – nem mondjuk meg, melyik – folyóba engedjék. Az elúszás magasan kilencven százalék feletti.
A kákán csomót keresőknek mondjuk: nézzenek utána, mennyibe kerül az ilyen jellegű ivadék kilója; állapítsák meg, hány kiló fér a két köbméterbe; aztán nyomozzák ki, hogy vízgazdáink közül melyik fordított ennyit halasításra egyetlen nap alatt. Vagy – gyakrabban! – egész éven át. És nemcsak könyvelésileg, hanem a gyakorlatban is. Amikor a kákán csomót keresőt mondunk, nem a horgászokra gondolunk. Hanem a vízgazdára, akinek kilétét – természetesen – nem ismerjük. De tudomást szereztünk arról, hogy a számos helyen megtörtént ivadékpusztulás miatt civil szervezetek feljelentést fognak tenni a (meg nem nevezett) vízgazda ellen.
