Tárgyak, emlékek, íróasztalok

Sinkovits Péter

2014. január 20., 19:25

Kommentek száma 0  Megjelent nyomtatásban

Lévén múltkori írásunkban a tárgyakról értekeztünk, toldjuk meg témánkat néhány adalékkal. Merthogy például emlékeinkről is szó lehet. Cs. Szabó László említi egy helyen, hogy nagy becsben tartotta azt a bíborszínű, metszett üvegből készült kelyhet, amelyet Erdélyből küldtek utána Pestre, s amelyből még a dédapja szolgáltatta az úrvacsorát egy Küküllő menti ódon vártemplomban. Amikor pedig még távolabbra – emigrációba – került, egy tölgyfa kalamáris érkezett otthonról, amelyből egykoron lúdtollal mártogatták a tintát. Egyszóval léteznek tárgyak, amelyek az ősök üzeneteit hordozzák, s adott szituációban – miként Cs. Szabó megjegyzi – mintegy mentőövként szolgálhatnak.

Más tárgyaknak meg értékjelzése van, az egyénnek a társadalomban való besorolási helyzetére utal, azaz hol helyezkedünk el az emberek sokaságának térképén. Akárha egy gesztus is tölthet be ilyen szerepet –, hosszú időn át divat volt például férfiaknál a mellény legalsó gombját begombolatlanul hagyni, az angol arisztokrácia lezserségét utánozván. Ennél hangsúlyosabbak a rangjelkép különféle változatai: a műszerész például orvosi bőrtáskában hordja szerszámait, hogy orvosnak higgyék. De ide sorolható az erőn felüli költekezés, akár egy költséges szemüvegkeret formájában, s ilyen célzatúnak minősül a hírneves személyek közeli ismeretével való kérkedés is. E szövevénybe ékelődik mindinkább a divat, amely a személyt döntésre kényszeríti: hasonlítani akar (mondjuk öltözködésben) a társaihoz, vagy éppen különbözni tőlük. Ám maga a divatellenesség is divat lehet. Vagy ahogyan tanulmányában Hernádi Miklós állítja: „A divat üzeneteivel a társadalom betör az egyén életébe, és figyelmet, döntést, vásárlóerőt, cselekvést követel tőle”. A divat tehát az alkalmazkodóképességünket teszi próbára, amelynek amúgy is természetrajzához tartozik a változás; idővel az egyik divatáramlatnak múlnia kell, hogy helyébe léphessen az újabb. Ember és tárgy közé ékelődve pedig egyre inkább feltörőben a reklám, amely külön szakmává, ma már külön tudománnyá nőtte ki magát, furcsa dimenzióval bővítve eltárgyiasult világunkat.

A tárgyak szerepe azonban véges. Technikai funkciójuk elvesztésével általában eltűnnek a süllyesztőben. Ilyen vonatkozásban azonban elavulásuk nem mindig perdöntő; az érzelmi kötődés még megtarthatja őket, sőt értékük – a gyűjtők szempontjából – idővel egyenesen felszökhet. Ám mi legyen az íróasztallal? Amely mégiscsak egyszemélyes célzatú, s rendre a „gazdájához” kötődik. Írni lehet ugyan – mindannyian tudjuk – a térdünkön, ablakpárkányon és konyhaasztalon is, az íróasztal azonban egészen más. Kényelemkínáló jellege mellett az íróasztal már egyfajta rangot jelent, azonfelül rejtett információkkal szolgálhat a használójáról is. Goethe íróasztala egyébként rekeszekben ugyan gazdag volt, amúgy nem sok helyet foglalt el, Tamási Áronét viszont a puritánság jellemezte. De mi legyen ezzel az alkalmatossággal, ha a szerző költözik? Erről is szót ejt Ferdinandy György legújabb, Mélyebbre című kötetében. Franciaországból továbbköltözködve az íróasztal persze maradt, felesége azonban inkább a több éven át szeretettel gondozott szobanövényektől való búcsút könnyezte meg. A trópusokon kezdetben az albérleti létforma nem igényelte a tartós bútorokat, a holmik tárolásához elegendőek voltak a ládák és a bőröndök. Aztán múlt az idő, mígnem egy műbútorasztalos munkához lát, s rövidesen a négy tömzsi lábon már ott magasodott az asztallap, amelyre a mester zöld lemezt ragasztott. Eltelt megint egy hosszú évtized, újabb vándorlás, a szigetvilágból vissza a kontinensre. Az íróasztaltól persze ismét meg kellett válni: „Emlékszem, kint állt a járdán. Kajla volt és esetlen, mint egy vén, kivert kutya. Néztem egy darabig, aztán felugrottam a bútorszállítóra. Sorsára hagytam száműzetésem utolsó társát, trópusi íróasztalomat”.

Annak idején Pesten a házuk bombatalálatot kapott. Mire hazaértek, az utcabeliek már széthordták az épen maradt bútorokat. A kivételt apja íróasztala képezte, a mázsás bútordarab – amelyet egy időben stelázsinak használtak – elmozdíthatatlan volt. „Igazi térkép a lapja – írja Ferdinandy. – Ráégett a gyertya, a karbid, ráfolyt a cserepes virágból a víz, nem volt mivel eltakarni a hólyagos, fekete foltokat. A repeszek ütötte sebeket gittel tömtük, egy-egy ilyen lyuk nyoma máig megmaradt. Mert most, fél évszázad csavargása után ismét ez az íróasztalom”.

Lám, a türelmes tárgyak bevárnak bennünket.


!A cikkhez nem tartozik képgaléria.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2018     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Támogato: Bethlen Gábor alap