Hatalmas fordulatot ígérnek azok a reformok, amelyeket a Kínai KP mostani vezetőségének harmadik plénuma elfogadott. Kínában és rajta kívül az összejövetelt már a másik, történelmi 1978. évi harmadik plénumhoz hasonlítják, amelyen elfogadták Teng Hsziao-pingnek az országot annyira átalakító, a mai Kínát megteremtő reformjait, és egy harmadik plénumhoz, amelyen 1993-ban elfogadták a „szocialista piacgazdaság” programját, amely hihetetlen növekedést vitt a kínai gazdaságba. Mint ismeretes, ezek a reformok lehetővé tették, hogy a megannyi kommunista ország közül mára megmaradt kettő (Kína meg az ottani reformokat lemásoló Vietnam, a másik kettő közül Kuba útját keresi, Észak-Korea pedig a rothadás fázisába került) a világgazdaság leggyorsabb növekedését mutassa fel. E reformok lényege bármennyire furcsán hangzik a tömény marxista tételnek: a társadalmi rendszerek versenyében az viszi el a pálmát, amely lehetővé teszi a termelő erők gyorsabb fejlődését, Teng Hsziao-ping-i megfogalmazása: „mindegy milyen színű a macska, az a fontos, hogy fogja az egeret”. Az ideológia nyelvéről hétköznapi nyelvre lefordítva: a kapitalizmustól át kell venni mindent, ami a gyors növekedést lehetővé teszi, de meg kell őrizni a párt vezető szerepét, mert Kína nem kockáztathatja a rendszerváltás megrázkódtatását, hisz az ő történelmében minden hiba milliók éhhalálával járt. (Mao Ce-tung kísérletezése is 20-60 millió ember éhhalálát hozta.)
A mostani reformok közül a világ figyelmét elsősorban a „kevesebb állam, több piac” program érdemelte ki. (A reformoknak van nem közvetlenül a gazdasághoz kapcsolódó része is az „átnevelő munkatáborok” megszüntetésétől az egykerendszer enyhítéséig.) Ennek lényege, hogy a mostani válság kínálta tapasztalat szellemében csökkenteni kell a kínai gazdaság túlzott függését a kiviteltől, és jobban a belső fogyasztásra kell építeni. A reformok alapját a külföldi sajtó abban látta, hogy „a kormány lemond a piacon való beavatkozásról”. Valójában azok a lakosság életszínvonalának-fogyasztásának emelését jelentik, olyan rendszabályokkal, mint a kínai piac fokozottabb megnyitása, a külföldi vállalatok és áruk még jelentősebb beengedése, a pénzrendszer liberalizálása, az állami óriásvállalatok privilégiumának leépítése, a földdel való rendelkezés szabaddá tétele stb.
Nem vitás, hogy a reformokat a kínai gazdaságnak a hatalmas sikerek utáni lelassulása tette szükségessé. Mint ismeretes, a kínai gazdaság 2003 és 2007 között évente két számjegyű ütemben bővült, azzal, hogy a rekordot – 14,2 százalékos növekedéssel – 2007-ben állította fel. Eközben a világpiacot olcsó termékekkel elárasztó gazdaság a műszaki fejlettség legmagasabb fokára emelkedett. Kína ma nemcsak a játékok világtermelésének 70 százalékát adja, hanem ő gyártja a komputerek 55, a fényképezőgépek 50, a tévékészülékek 29 százalékát. Közben olyan sikereket ért el, mint az, hogy bekapcsolódott a Mars meghódításáért indult versenybe. (A lapok szerint a napokban a Holdra juttatott kínai szonda már arról a szándékról tanúskodik, hogy Kína a Marsra indulás támaszpontját akarja megépíteni a Holdon.) Vagy az, hogy iskolarendszere a legtökéletesebb lett a világon. (Egy nemzetközi felmérés szerint matematikai jártasság, tudományos felkészültség és olvasási készség tekintetében a kínai diákok tartják a világelsőséget. Európából csak a tudományos felkészültség tekintetében jutott az első öt közé európai ország, Finnország.)
A fenti sikereket elérő gazdaság azonban a mostani gazdasági válság hatására kifulladt: 2013-ban növekedése már 8 százalék alá esett, 2015-re pedig 6,5 százalékra számítanak, általában a következő években 6-7 százalék között állapodik meg, de még ennek az ütemnek a tartásához is reformokra van szükség. Ráadásul a lelassulás felszínre hozhatja, felfokozhatja a kínai gazdaság már most meglévő problémáit. A mezőgazdaság túlzott jelenlététől (a mezőgazdaság adja a nemzeti jövedelem 38,1 százalékát, és foglalkoztatja a munkaerő 39,5 százalékát), a város és a vidék életszínvonala közti különbségeken át az olyan káros jelenségekig, mint a környezetszennyezés vagy a korrupció elharapódzása. Mindezen a hazai fogyasztás növelésének új reformjával akarnak urrá lenni.
A reményt jelenti a világ számára a kínai fogyasztás növelésének ez a programja: az egész fejlett világ azt várja, hogy a kínai piac teszi lehetővé a kilábalást a gazdasági pangás mostani állapotából, a gazdaság növekedésének annyira várt beindulását. Hiába lett általánossá a Magyarország által az elsők között hirdetett tétel: a költségvetési és külkereskedelmi hiány által megkövetelt megszorításokat a gazdaságot élénkítő intézkedésekkel kell párosítani. Hogyan lehetne élénkíteni a gazdaságot, amikor éppen az ahhoz szükséges életszínvonal, az eladósodáshoz vezető jólét, az öncélú és pazarló fogyasztás vált tarthatatlanná? Vagyis, amikor a gazdaság felélénkítéséhez már hiányoznak a vásárlók. Ezért jelent új reményt, hogy a kínai fogyasztás majd megadja az élénkítéshez szükséges új piacot. Ezért indult meg már a roham a kínai piac felé.
Kína már eddig is sokat tett a világgazdaság ütemben tartásáért. 1600 milliárd dollárja van amerikai államkötvényekben, hogy az USA eladósodása lehetővé váljon. (Ez akkora összeg, hogy belőle a Föld minden lakosa 230 dollárt kaphatna, annyi pénzt amennyiből 2 milliárd ember három hónapig, egymilliárd félévig megélne.) És ennek dupláját – 3200 milliárdot – fektetett be a fejlett világba. Most pedig piacát is jobban megnyitja a fejlett világ előtt.
