2024. április 25., csütörtök

Minden közönség egyformán jó

Jónás Gabriella színésznővel az előadásról, amelynek bemutatójára készül, arról, hogy mi mindenből merít egy színész a színpadi figura megformálásakor, a szabadkai Népszínház Magyar Társulat

Jónás Gabriella színésznő alakítja az erdélyi származású Széplaky Vera színésznőt a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház Kié ez az ország? című előadásában, amely Daday Lóránt színműve alapján készült. A negyvenes években született mű főszereplője a Budapesten karriert befutott színésznő, aki Erdélyből való kitoloncolása után több évvel visszatér, hogy megkeresse a fiát, akit nem vihetett magával... Az Andrási Attila által rendezett előadás ősbemutatója e hó 24-én lesz Budapesten, ezt követően pedig Vajdaságban is láthatja majd a közönség.

 Az előadásban színésznőt játszik. Nehéz vagy könnyű ez a szerep, egy másik színésznő megformálása?

Jelen esetben nem szabad rájátszani, hogy egy színésznőről van szó. Sokkal inkább a nőt, a feleséget, a családanyát kell megkeresni a szerepben. Ebben az előadásban ez a színésznő életének azt a pillanatát éli, amikor hátat fordít a pályának, mert úgy érzi, kötelezettsége van a családjával, a fiával szemben, tehát semmiképp sem a színésznő felől közelítem meg a szerepet, hanem az anya szemszögéből. Egy színésznő ugyanolyan nő, mint az összes többi, amikor otthon van: háztartást vezet, gyereket nevel, a különbség annyi, hogy a ráérő öt percében, fél órájában a szövegkönyvet veszi kézbe, azzal foglalkozik, vagy például porszívózás közben remekül lehet gondolkodni egy-egy jeleneten.

Miből merít, amikor szerepekre készül? Gondolok itt könyvekre, zenére, filmekre...

Nagyon sok minden segíteni tud egy szerep megformálásában, legyen az egy könyv vagy zene, amely egy adott pillanatban a rádióból szól, vagy amit céltudatosan beteszek a CD-lejátszóba, amit meghallgatok. Fiatal korom óta nyitott szemmel járok, figyelem az embereket az utcán, a vonaton, az autóbuszon, a boltban, a színházban, a viselkedésüket, a gesztusaikat, a megnyilvánulásaikat. Természetesen nem hallgatózom, nem „kukkolok”, hanem mozdulatokat, arcokat, szemrebbenéseket próbálok megfejteni, és ezeket elraktározom, mert talán egyszer majd szükség lesz rájuk valahol, valamely szerepben. Amikor egy szerepre készül egy színész, ahhoz gyűjt anyagot: próbál olvasni az akkori korról, utánajárni azoknak az eseményeknek, amelyek akkoriban történtek, megnézi, hogy milyen volt az akkori ruhadivat, jellemző hajviselet stb., ezek mind közelebb visznek a figurához, ám ezek csak külsőségek, a lényeget valahonnan belülről hámozza elő a színész.

 A saját tehetségéből?

A tehetség az egy adottság, amely nagyon jó, ha van. Rettentően sok szorgalom kell ehhez a pályához. Nagy szorgalommal, szakmai alázattal sokkal többre mehet az ember, mint kirobbanó tehetséggel ám rossz hozzáállással, nemtörődömséggel vagy hanyagsággal.

Színpadi beszédet tanít a színészhallgatóknak az újvidéki Művészeti Akadémián. Mi az, amit a fiataloknak tanácsként elmond?

A legnagyobb pedagógiai sikeremnek mindig azt tartom, hogyha a növendékeimben sikerül felébreszteni az igényességet – hallottuk a művésznőtől.

Visszatérve a készülő előadáshoz: a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínháznak nincs állandó színpada, minként vezetője a közelmúltban fogalmazott, olyan, mint egy vándortársulat. A színház Kárpát-medence-szerte bejárja azokat a kisebb-nagyobb településeket, ahol magyarok élnek. Jónás Gabriella most első alkalommal játszik a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház előadásában.

 Más-más közegben, eltérő mentalitású, különböző tapasztalati/élményanyaggal rendelkező emberek nézik meg az előadásokat. Ez milyen kihívás a színésznek?

Minden közönség egyformán jó és minden közönség más. Számomra ez azért csodálatos – bár még a bemutató előtt vagyok – mert egy kicsit visszarepít az időben. 1974-ben, amikor a szabadkai Népszínházhoz kerültem, és a legkisebb bánáti falutól kezdve a Szegedi Nemzeti Színházon át Budapestig játszottunk, vendégszerepeltünk Zágrábban, Szarajevóban, de Bajsán és Bajmokon is. Ugyanazt kellett nyújtani Bajsán, vagy más pár száz, pár ezer lelket számláló településen, mint amit Zágrábban, vagy Szarajevóban egy fesztiválon. Szeretek utazni, élmény, öröm az utazás. Gyönyörködöm a tájban, ha ránk sötétedik, ott egy könyv, keresztrejtvény. Soha nem jelentett fáradságot a tájolás.

A hetvenes években – és ez már egy csökkentett előadásszám volt! –, egy évadban hét bemutatója volt a magyar társulatnak, három olyan előadás, amelyben a társulat összes tagja játszott, és kétszer két párhuzamos 6-8-10 személyes kisebb előadás volt. Ezek a párhuzamos előadások azért voltak, mert ezekkel volt gazdaságos a vidéket járni. Általában egy-egy tájolási napon két egymáshoz közel levő településen játszottunk: a technika letette a díszletet az egyik helyen, továbbment, a másikon is felépítette azt a díszletet, a társulat egyik fele leszállt a színház autóbuszáról az egyik helyen, a másik fele a másikon, így egy este két vidéki előadást teljesítettünk. Abban az időben egy-egy évadban a szabadkai Népszínház színpadán 100 előadásunk volt és tartományszerte 120, ehhez jöttek még a fesztiválok, valamint minden ősszel a két hetes szlovéniai, horvátországi turné 16–20 előadással. Alig volt szabadnapunk. Volt olyan évadom, hogy tizenkét szerepem volt repertoáron, havi 32–36 volt az előadásszámom, gyakorlatilag a négy hétfő volt a szabadnapom, és amennyivel az előadásszámom a 30-at meghaladta, annyiszor léptem egy nap két alkalommal színpadra.