A magány aranyládikája

Sinkovits Péter

2014. január 6., 18:00

Kommentek száma 0  Megjelent nyomtatásban

„Mindig szerettem volna a körön belül kívül maradni” – mondja egy helyen Mészöly Miklós, s ez értelmezhető egyfajta belső megegyezésként is; közéleti szerepvállalás egy bizonyos határig, a függetlenség feladása nélkül. Egy interjú során Bergson fejtegetését találja mérvadónak, mely szerint az igazság a dolgok természeténél fogva szükségképpen mindig az ellenzék közelében helyezkedik el. Mészöly később ezt alkalmazza támpontként: „Az íróság önmagában a mindenfajta totálisabb hatalomnak vagy beszűkültebb látásmódnak az ellentéte”. Grendel Lajossal beszélgetve aztán szól arról is, miszerint ahhoz, „hogy minden embertársammal minden emberi konfliktusban megértő és szolidáris legyek, ennek előfeltétele, hogy egy magasabb értelemben vett magányban éljek”. E védősánc-motívumot domborítja ki még erőteljesebben Kertész Imre, mondván: „Ha az ember ki akarja húzni magát az embertelen, korrupt világból, Szodomából, végtelenül magányossá kell válnia”. Bár ez a magány elérkezhet önmagától is, amint az Károlyi Amy egyik verséből kiolvasható: „Zuhanórepülésben, / vagy szelíden, mint a vatta, / süllyedtél egyre beljebb / önmagadba”.

Márai Sándor úgy vélte, a magánnyal vigyázni kell, mert van egy szelíd és igaz magány, mely magatartás az emberek felé, s ez jó, viszont létezik egy másfajta magány is, amikor jegesedni kezd körülötted a világ, az utakat, melyek az emberekhez és az emberihez vezetnek, belepi a jég: „Akkor eltévedsz, és meg kell fagyni”. Ibsen pedig azt vallotta, hogy a lelke mindig remete.

Nos, Erich Fromm szerint minden ember fő szükséglete, hogy legyőzze a magányt. A szociálpszichológus úgy véli, megannyi lehetőség adódik az elkülönülés leküzdésére, azonban a legtöbbjük csak pótlék, amely nem csak káros, de veszélyes is, például a kábítószer, az alkohol vagy a túlhajtott szexualitás. Egyes pszichológiai iskolák egyébként különbséget tesznek magányosság és egyedüllét között, állítván, a kettő nem ugyanaz. Eszerint lehet valaki fizikailag egyedül, de mégsem szenved a magányosságtól. Vannak, akik kifejezetten arról írnak, beszélnek, hogy belső igényük van az időnkénti egyedüllétre (tudósok, művészek, vallásos emberek). Megfontolandó továbbá az a tétel is, mely szerint voltaképpen ez a szó, egyedül lenni, egy paradoxon, hiszen az ember sosincs egyedül. Az emberen belül ott van a belső figyelő, a suttogó, aki arra vár, hogy végre egy kicsit halkuljon a külső ricsaj; az egyedüllét voltaképpen egy intim együttlét a saját, belső, valódi énünkkel. Marcus Aurelius például azt tanította, nem kell ahhoz messzire utazni, hogy az ember egy kicsit egyedül lehessen önmagával, hiszen bármikor visszavonulhat – főleg, ha a belső világunk olyan, hogy oda szívesen vonulunk vissza. Ezt az állapotot pedig néhányan egyenesen aranyládikának nevezik.

Érdemes hivatkoznunk Popper Péterre is, aki szerint a szorongások ellen három fegyverünk van: a kapcsolatok teremtése, a szembenállás és a vállalt magány. Merthogy lelki bajaink jó része abból származik, hogy meglazult betagozódásunk a világ egészébe. Lelki egyensúlyunk akkor áll helyre, ha legalább három képességet kifejlesztünk magunkban. Azaz tudunk jóban lenni a világgal (ez a kapcsolatteremtés képessége), tudunk nemet mondani arra, ami ellen erkölcsi érzékünk tiltakozik (ez a szembenállás képessége), és tudunk egyedül maradni, ha éppen arra van szükség (ez a vállalt magány). Ha csak az egyikre vagy másikra vagyunk képesek, megbillen az egyensúlyunk, egyoldalúvá torzul az életünk. A teljes ember tud örülni és együtt lenni, tud haragudni és javítani, tud szemközt maradni önmagával. Ez persze nem mindig egyszerű. Ismét Márait idézzük, aki a magány „furcsa kórjáról” a következőket jegyzeteli: „Rád tör, ha kapcsolatban élsz, ha van családod, ha vannak barátaid. Nem válogat és nincs tekintettel a társadalmi hovatartozásodra, a diplomádra, a neveltetésedre, de még az intelligenciádra sem. A magány berobban az életedbe. Szétcincálja a lelkedet és mérgezi a gondolataidat, míg nem azt veszed észre, hogy a magány társaságával nem maradsz kettesben, szép lassan hozza magával társait – a bizalmatlanságot és a depressziót, majd így hármasban rombolják tovább énedet”. Mi a megoldás? – kérdezi aztán ő maga is. Egy újságcikk a választ egy pszichiáterre és egy sorselemzőre bízza. Megítélésük szerint önmagában az egyedüllét még nem jelenti azt, hogy valaki magányosnak érzi magát. Ugyanakkor: a magányosságban szenvedő emberek alapproblémája az, hogy nem tudják olyan dolgokkal lekötni magukat, amikkel örömet okoznának saját maguknak. Az eredendő hiba pedig abban keresendő, hogy nem néznek szembe azzal, mi az, amit szeretnének, és mi az, amit nem. A magány pillanatai erre szolgálnának. Másfelől – és ez is érdekes – magány és magányosság sem ugyanaz (nyelvünk is megkülönbözteti). Azzal, hogy esetenként az első könnyebben meg- és feloldható.


!A cikkhez nem tartozik képgaléria.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége