A zombori Blago Bašić 68 esztendős nyugdíjas vízvezeték-szerelő hét évvel ezelőtt fejébe vette, hogy minden nyáron elzarándokol Međugorjébe, az imádság és a kiengesztelődés helyére. Csakhogy a zarándoklat során alkalmanként 1400 kilométert kell megtenni. Az első négy esztendőben autóstoppal utazott, aztán egy hirtelen jött ötlettől vezérelve a 28 esztendős, Tomos gyártmányú, 49 köbcentis segédmotoros kerékpárjával kerekedett útra. A bezdáni születésű, magyarul anyanyelvi szinten beszélő Blago szívesen mesélt az oda-vissza út többször hat napjáról, ami során napi 10–12 órát vezet.
– Hideget is, meleget is kaptam utazásaim során, szerintem filmre való az egész! Idei utazásom során egyetlen ebédem se került pénzbe, nem azért, mert nem volt, vagy nem akartam volna fizetni, hanem az emberek nem hagyták. Amikor meglátják a motor rendszámát, egyszerűen nem hiszik el, hogy ilyen hosszú útra vállalkoztam egy városi járgánnyal. Úgy kezdődött az egész, hogy a házban elfogyott a pénz, megromlott az egészségem, ráadásul családi problémák is szorítottak, így csak szóltam a feleségemnek, hogy pakoljon be egy táskába, és másnap nekivágtam az útnak. Akkor magam se tudtam, hová indulok, Már az első utazást követően jobbra fordult minden. Rengeteg barátot szereztem, Zombortól Međugorjéig bármely városban vannak ismerőseim, akikhez befordulhatok, éjszakázhatok náluk – meséi Blago. – Gyakran kérdezik, hogy merek ilyen útnak nekivágni ezzel a vén motorkerékpárral, mi lesz, ha elromlik. Majd megjavítom, válaszolom, ha meg nem sikerül megjavítani, elhajítom, autóbuszra ülök, és ennyi.
Természetesen nem mindig volt ennyire felhőtlen az utazás. Megtörtént, hogy komolyan meghibásodott a motorkerékpár, eltolta az első gumiszerelőhöz, és segítséget kért. Mondták, hogy nem foglalkoznak gépjárműjavítással, erre kért legalább egy villáskulcsot. Az egyik mester hajlandó is lett volna odaadni a szerszámot, de a másik elutasította, mondván, vegyen magának, ha szüksége van rá. Később egy autószerelőnél próbálkozott, aki meg otthagyta a megkezdett munkáját és addig bütykölte a verdát, amíg meg nem javította. Legkeményebb élményeit így beszélte el:
– Volt, amikor kockán forgott az életem, csak Szűz Máriának köszönhetem, hogy a fejem a nyakamon maradt. Stoppal eljutottam Bugojnóba, de láttam, tovább már nehezebb lesz, ott meg nem akartam megszállni, ezért bementem a buszállomás melletti kávézóba, hogy megérdeklődjem, melyik irányba indul leghamarabb busz. Megittunk egy kávét a pultoslánnyal, közben elmondtam, ki vagyok, honnét jöttem és hova tartok. Befutott a mosztári járat, fogtam a cuccom, és indultam, mire a szomszéd asztaltól fölkelt két férfi, és mondták, ha Kupresbe tartok, elvisznek. Ahogy elindultunk, közölték, hogy ők muzulmánok. Mondtam, engem a náció nem érdekel, csak jó és rossz embert ismerek. Erre a sofőrnek többé be nem állt a szája, szidta a csetnikeket, a nemzetközi közösséget, amire megint mondom, nem foglalkozom a politikával. Jó, de feleséged szerb, volt a válasz. megint próbáltam elmagyarázni, hogy senki se választhatja meg, minek születik, de már szorult a zabszem. Félúton lehajtottak egy mellékútra, kiszálltak, nyitva hagyták az ajtókat, a fényszórók előtt megálltak, és a sofőr rámutatott egy hegyre, és azt mondta, ennek a csúcsáról élve taszítottuk a mélybe azokat, akik nem adták meg magukat a harcokban, gyere ki és nézd meg. Azt válaszoltam, tökéletesen látom az autóból is. Erre 10-15 métert előre mentek, és megtárgyalták, mi legyen a sorsom.Életemben nem féltem annyira. Jó tíz perc múlva visszaültek a kocsiba, a sofőr tovább gyalázkodott, majd a Kupres előtti alagútnál kiraktak, elmondták, hogy a harcok alatt oda beálltak egy tankkal, és onnét élve senki nem jött ki, ha Banja Luka felől érkezett. Fél óráig mozdulni se tudtam a félelemtől és reszketéstől. Viszont ha újra találkoznék velük, mindezek ellenére meginnék velük egy kávét, mert biztosan súlyos traumákat éltek át a háborúban, és ahhoz mérten az én személyem csekélység számukra.
Másik alkalommal Split közelében, ahol már hét éve megszállok egy Németországból hazaköltözött hölgynél, kérdezte az asszony, hogy megjavítanám-e az emeleten a kisbojlert meg a mosogatót. Persze megtettem, ő kérdezte, mivel tartozik, mondtam, semmivel. Hívott ebédre, vacsorára, de nem fogadtam el a meghívást, ellenben beszélgetés közben azt találtam neki mondani, hogy innét akár kerékpárral is hazahajtanék. Harmadnapra kaptam tőle egy vadonatúj biciklit. Azzal egy nap alatt kereken száz kilométert megtettem, de úgy, hogy ebből ötvenet gyalog tettem meg, mert nem boldogultam a sebességváltóval, addig olyat nem is láttam. Végül ott hagytam egy kocsmában, majd egy hét múlva visszamentem érte autóbusszal és hazahoztam. Ezen a kerékpártúrán, Knin alatt három kóbor kutya megtámadott, kettőre rádobtam a biciklit, a harmadikra rásuhintottam a kézitáskámmal, majd az út mentén talált kövekkel elkergettem őket. Ha leesek, biztosan széttépnek.
Blago Hercegovinában született, édesapja odaveszett a második világháborúban, fénykép se maradt róla. Kétéves gyerekként került 1947-ben édesanyjával Bezdánba, ahol megtanult magyarul, kijárta az iskolát, a szakmát pedig Hódságon tanulta ki. Istenfélő ember, de miként mondja, a zarándoklatai során nem csupán spirituálisan töltődik föl, hanem élvezi a táj szépségét, így meglátogathatta szülőhelyét, ahol negyven éve nem járt, fölkereshette felesége rokonságát. Van autója, de a tengerre a matuzsálem korú robogóval jár, mert ha kocsival megy, elveszik a táj, elmaradnak az emberi találkozások. S mint mindenkinek, neki is vannak rossz ötletei. Így például gyalogoson elindult az épülő Split–Dubrovnik autópályán, ahol ez egyébként tilos, de hiába stoppolt, a fizetőkapunál nem vette föl senki. A 45 fokos forróságban, három óra gyaloglás után elfogyott a vize, onnét a térfigyelők és a segélykérő telefon segítségével mentették ki, aztán már autóbusszal ment tovább. Volt, hogy a villanyrendőrnél elhagyta válltáskáját összes dokumentumával, pénzével, de idejében visszafordulva ugyanott megtalálta. És ez csupán kalandjainak néhány epizódja.
– Ezeken a természetjáró zarándokutakon kidobtam magamból az összes fölgyülemlett negatív energiát. Hat napig tart az út, mert óránként átlagosan 25 kilométert lehet megtenni. Ha futja az életemből és egészségemből, jövőre is nekivágok! – lelkendezett Blago, akin nyoma sincs a korábbi problémáinak: ő immár másként tekint a világra.
Međugorje alig négyezer fős település a boszniai Čitluk közelében. Az 1980-as évek kezdetén tapasztalt Mária-jelenések nyomán évente egymillió vallási turista keresi föl. A katolikus egyház ezeket a jelenéseket nem ismerte el, sőt, teológusok egyenesen Lucifer műveként jegyzik, ennek ellenére évente százezrek itt lelik meg a lelki megnyugvást. Az idelátogató hívők a Boldogasszonyt a Béke Királynőjének is nevezik.
