Felkavarta a kedélyeket, hogy a New York Times szerkesztőségi kommentárban javasolt elnöki kegyelmet vagy legalább vádalkut Edward Snowdennek, aki az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) külső szerződéses munkatársaként leleplezte a polgárok százmillióinak globális kommunikációs tevékenységét gátlástalanul feltérképező orwelli államapparátust.
Már a megjelenés napjának délelőttjén másfél ezer levélíró fordult a szerkesztőséghez: többségük támogatta, egy keményvonalas jobboldali kisebbség pedig elítélte, sőt hazaárulással vádolta az indítványt. A szerkesztő bizottság nyilvánvalóan lelkiismereti kérdésként kezeli az ügyet, mert a „nyilvános szerkesztő” (az olvasók szerkesztőségen belüli szószólója, olyan intézmény, amelyet nem egy amerikai lap nagyon komolyan vesz) sietett elmagyarázni, hogy a kommentár hónapokig készült.
Andrew Rosenthal, a kommentár-rovat szerkesztője hangsúlyozza, hogy újévre összejött az a kritikus tömeg, amellyel a háta mögött a lap úgy érezte: fel kell vetnie azt a lehetőséget, hogy a munkahelyi fogadalmát és szerződését súlyosan megszegő alkalmazott, akit az amerikai igazság-szolgáltatás kémkedéssel és titkos adatok kiszolgáltatásával vádol, valójában nagyobb szolgálatot tett hazájának, mint amilyen mértékű az elkövetett bűncselekmény.
A kritikus tömeget nem is csak a közvéleményben vélték felfedezni, hanem hivatalos megnyilvánulásokban. Az Obama által kinevezett különbizottság jelentése (amelyet az elnök újévi pihenője alatt tanulmányoz) jelentős reformokat javasolt. A kongresszusban pártközi csoport fontolgatja törvényes korlátozások bevezetését. Három szövetségi bíró közül kettő alkotmányellenesnek tartja az NSA parttalan kémkedését – egyikük szó szerint „szinte orwellinek” nevezve annak enormitását. A Fehér Ház által összehívott informatikai nagyvállalatok vezetői – akik amúgy korántsem a magánadatok titkosságának szószólói – egyhangúlag tiltakoznak berendezéseik és programjaik törvénytelennek érzett állami feltörése ellen.
Nehéz megjósolni, kivel mer majd Obama ujjat húzni: a nemzetbiztonságiakkal-e, vagy a jogi, szakmai és politikai közvélemény többségével. Nem is ez a kérdés, azt majd ő maga eldönti – mindannyiunk okulására.
Számunkra az a legizgalmasabb ebben a harcban, hogy miféle érdekek mentén, milyen elvi alapokról, mekkora felelősséggel, joggal és bátorsággal szólal meg az egyik legkényesebb politikai ügyben a sajtó. (Ráadásul az a lap, amely szinte minden politikai kérdésben támogatja, de gyakran bírálja is az elnököt.) Nehéz persze lefordítani az NSA globális képességeit és az amerikai elnök vállát nyomó világpolitikai veszélyek terhét vajdasági viszonyainkra. De hatalmi erővonalak mindenütt megjelennek, színüktől, mintájuktól és súlyuktól függetlenül. Éppen ezért jó lenne, ha a nyilvános lelkiismeretnek is lenne kifejeződési lehetősége, útjai, szelepei, a hatalmi tétektől és tulajdonosi viszonyoktól függetlenül – a mi tájainkon is.
Egy vállaltan kisebbségi napilapnak természetesen elsődleges célja kell, hogy legyen a veszélyeztetett közösség létének fenntarthatósága. Ez utóbbinak körülményeit a közösség szabadon választott képviselői kell, hogy feltárják, megértsék és megértessék, valamint az azok alapján megtervezett tennivalókért is ők felelnek. De mint minden hatalmi viszony esetén, a kisebbségi közösségben is felmerülnek olyan kérdések, amelyeket nehezebb hatalmi helyzetből érzékenyen megtapasztalni, mint azon kívülről.
Ehhez kell, többek között, a közösségi vélemények, kiállások kritikus tömege, amelyet csak akkor lehet megismerni, feltárni – sőt értelmesen befolyásolni! – ha az nem csak a Facebookon vagy házibulikon, megbízható baráti körökben nyilvánulhat meg, hanem a nyilvánosság előtt, kollektív lelkiismeretként is felfedhető és felfedezhető.
Ehhez kell folyamatosan tanulnunk olyan szakmai cselekedetekből, mint amilyen a New York Times minapi felelősségteljes, de bátor kiállása. Ehhez nem dollármilliók, és nem is okvetlenül a magántulajdonban lévő sajtó privilégiumai kellenek, hanem olvasók, szerkesztők és politikusok jól felismert önérdekének szabad és nyilvános összjátéka.
