Az utóbbi idők közönségtalálkozóinak beszélgetéseiből és a ritkán publikált írásokból az a sejtés árad, hogy mióta Törökkanizsát és a kicsi bánáti falvakat elhagyta, Bogdán József nem igazán találta meg a helyét. Mintha magányosabbá lett volna az író és a pap. Különös világ az övé: a mások és a saját szeretetéhségével átitatott szorítás csak néha enged föl benne, de olyankor – ahogy mondja – a szép emlékek eloszlatják a sötét felhőket.
Egy napfényes novemberi délutánon kerekedtünk fel, és kollégámmal meglátogattuk az atyát Nagykikindán. A belvárosi templom árnyékában levő kávézóban ültünk le beszélgetni. Verseket idézett, kávét kért, és cigarettára gyújtott. Aztán csak mesélt, mesélt, mesélt. Ebből született az alábbi beszélgetés.
Újabban Nagykikindán vagy lelkipásztor. Mintha örömmel fogadtad volna, hogy ismét új helyre kerültél.
– Egyszer, talán negyven évvel ezelőtt, a szabadkai gimnázium egyik tanára azt mondta nekem, hogy egy papnak nem lehet magánélete. Mint fiatalember ezt nem értettem, de most, hogy papi hivatásom harmincadik évéhez értem, egyre inkább letisztul bennem ez a gondolat. Valóban nem lehet egy papnak elzárkóznia a világtól a saját kis otthonába, mert a felszenteléskor azt fogadtuk meg, hogy mindenkor a hívek szolgálatában állunk. A püspököm mint ismert egyetemi tanár és mint szerzetes a világ szinte minden pontján megfordult, és nem hinném, hogy elöljárói megkérdezték volna tőle, vajon hogyan érzi magát, amikor egyik országból a másikba küldték. Persze bevallom, őszintén nehezemre esett elhagyni Törökkanizsát kastélynegyedével, szépséges parkjaival, nehéz volt megszokni, hogy nem láthatom évente a Tisza virágzását, és – persze ezt kellett volna elsőként említenem – a híveket, a hittanosaimat, akiknek ragaszkodása, szeretete mindig örömmel töltött el. Négy éve már, hogy elhagytam azt a tájat, de lelki szemeim előtt szinte naponta megjelennek azok az események, amelyek az ott töltött húsz év alatt történtek, és amelyek papi életem részeivé váltak. Ott miséztem Rábén a szabad ég alatt havonta többször is, esőben, hóban, forró napsütésben a temető központi keresztjénél, és Molnár Rózsa hitoktatóval arra kértük a híveket, imádkozzunk együtt azért, hogy legyen Rábénak is temploma. Tíz évi imádkozásunk meghallgatásra talált, és egy kis ékszerdobozhoz illő templom épült a falu központjában. A magyarországi Kübekháza, a romániai Óbéba és a mi templomunk tornyai néha összemosolyognak. Ha arra gondolok, hogy Egyházaskéren megalapítottam a Magyar Tanszékkel karöltve a Kálmány Lajos Emléknapokat, Oroszlámoson ugyanezzel a névvel a Művelődési Egyesületet, és arra, hogy egy éven át kilenc árvát fogadtam be plébániámra úgy, hogy ezért semmilyen támogatást nem kaptam, akkor úgy érzem, a papi magány, amely sokszor görcsbe szorítja életem, ha pillanatokra is, de felenged, a szép emlékek eloszlatják életemből a sötét felhőket. Persze nem élhet az ember csupán az emlékeinek. Amióta eljöttem onnan, ha fáradtabban is, de hirdetem az evangéliumot, hitoktató vagyok, szinte minden hónapban meghívást kapok valamelyik általános vagy középiskolába, hogy előadásokat tartsak. Feledhetetlen élmény marad számomra a tordai, a magyarittabéi, a zentai, a csókai, a szabadkai iskolákban tartott magyaróra, ahol az iskola tanárai és diákjai is szeretettel fogadtak. Úgy tudom, én vagyok az országban az egyetlen pap, aki Weöres Sándor, Pilinszky János, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Kosztolányi Dezső műveit bemutatva hirdeti a Szentírás üzenetét. Az elmúlt harminc évben soha nem mentem fel a szószékre felkészületlenül. Ezt most új helyemen, Nagykikindán is így teszem. Az emberek még ma, a számítógépek lélektelen világában is éhesek a szép szóra, az ízes magyarsággal beszélő szónokra. Új helyemen még csak négy hónapja vagyok. Ismerkedem a nagy ismeretlennel, fürkészem utcáit, nézem, vizsgálom az emberek arcát, és még minden olyan érdekes.
Legutóbb Magyarországon jelent meg köteted, egy válogatott verseket tartalmazó szép könyv. Fontos volt ez számodra, hangsúlyoztad többször is. Miért?
– Az ünnepi könyvhétre jelent meg Budapesten Zilált papi imák című verseskötetem. Ez az első kötetem, amely az anyaországban látott napvilágot. Az Unicus műhely igazgatója, Kemény András kért tőlem kéziratot, a válogatást, valamint a szerkesztést Szilaveczky Csilla vállalta. Nagyszerű élmény volt a Vörösmarty téren dedikálni és a Litea könyvszalonban bemutatni a kötetet. A Kossuth-díjas Radványi Balázs megzenésítette néhány versemet. Itt, a délvidéken már szinte minden irodalmi folyóirat közölte a verseimet, és tizenkét könyvem jelent meg. Szerettem volna bemutatkozni Magyarországon is. Nagyon örültem a Magyar Nemzetben, a Népszabadságban, a szlovéniai Népújságban megjelent pozitív kritikáknak és annak, hogy a Kossuth Rádió, valamint a Duna tévé is megjelent a felolvasó estemen. Örültem a Bordás Győző által szerkesztett Ezüsttulipán antológiának, egy kicsit azért is, mert két, gyermekekhez írt versemet is tartalmazza a szép küllemű kötet. A napokban kaptam kézhez az Ezer magyar haiku és a Sokunk karácsonya című köteteket, mindkettőben két-két verssel vagyok jelen. Valahogy jó megmártózni a Kárpát-medencei magyar irodalomban, jó dolog ismerősöket, barátokat szerezni Budapesten vagy Nagyváradon. Olyan jó tudni, hogy vannak barátaim, akik írnak, alkotnak, akikkel egy húron pendülök.
Régebben mintha többet publikáltál volna, gyakrabban jelentek meg verseid, tárcáid, novelláid. Az írásra jut-e időd a hívek szolgálata mellett?
– A múlóban levő évben csak az Üveggolyónak küldtem néhány vallomásszerű írást, Magyarországon pedig a Hitel, a Zempléni Múzsa, a Napút és a PoLíSz irodalmi folyóiratok közöltek tőlem verseket. Mostanában keveset írok, igaz, de érik bennem egy Szent Ágoston-i őszinte vallomás, és naponta Márai Kitépett noteszlapok című könyvével alszom el. Talán egyszer újra otthonra lelek, és írni tudok, mert az írás nem idő kérdése. Mindig az otthonomat keresem, talán mostanra rájöhettem volna, hogy azt az otthont, amelyet én keresek, soha nem lelem meg ezen a földön.
Mi bántja a költőt? És mi érinti meg mélyen a lelkészt? Mindig is a szegények és a gyöngék szószólója voltál. A gyerekkorban átélt hiány tett érzékennyé a mások bajára, vagy a megtapasztalt világ tükröződik szemléletedben?
– Sok minden bánt, sok minden elszomorít, de sírni nem tudok. Akik ismernek, tudják ezt rólam, mert én mindig a vidám, szellemeskedő arcomat mutatom. Befelé sírok. Nem tudtam elsiratni sem édesanyámat, sem apámat, de még édestestvéremet sem, aki két éve öngyilkos lett. Megedzett az élet. Tudom, mit jelent zimankós téli időben fűtetlen szobában ágyba bújni, tudom, mi az, száraz kenyéren élni és az éhhalál küszöbére kerülni. Tudom, milyen megalázottnak lenni a származásom miatt. Mindezek persze gyermek- és ifjúkoromban történtek velem, mégis meghatározták az egész életemet, és mit mondtam, megedzettek. Kemény fából faragtak engem. Kemény fából faragott az Isten. De legalább hitelesen tudok beszélni a templomban a didergő kisnyugdíjasoknak, a remegő árva gyermekeknek, tudok hitelesen prédikálni a megvert embereknek, gyermekeknek, feleségeknek, akik a részeges, agresszív emberek áldozatai. Mert engem is vertek. Ezek a szenvedéseim tettek emberibb emberré, és most már közel a hatvanhoz elmondhatom, hogy Isten szánta ezt az életutat nekem, minden tévelygésem ellenére azt akarta, hogy legyek, és hogy az övé legyek.
