2024. április 18., csütörtök

A tizenharmadik

Emlékszem, hogy a nyolcvanas években szűkebb pátriámban még szinte minden munkás kapott tizenharmadik bért. A földművesek, a kisiparosok, a vállalkozók nem, de ez a történet most nem róluk szól. Az a vállalatvezetés, amelyik ezt nem tudta biztosítani dolgozóinak, szégyenkezhetett. Ez azt jelentette, hogy az a cég, amely nem tudta kifizetni a tizenharmadik bért, nem teljesített jól.

Így van ez ma is. Illetve így kellene lennie. De nem így van, ugyanis egyes vesztességes cégek ügyvezetői a vesztesség ellenére is fizetnének tizenharmadik fizetést, mert lehet, hogy hamarosan újraválasztás lesz, és kell a támogatás, meg keltsük azt a látszatot, hogy körülöttünk minden pompás.

A nyolcvanas években, amikor még kezdő újságíró voltam, mondhatnám úgy is, hogy slapaj, de nem akarom a mai fiatalokat megsérteni, tehát akkor nagyon örültem a tizenharmadiknak. Mert akkor a bérek sem voltak rosszak, és a tizenharmadik akár egy négytagú család nyaralására is elég volt. Sajnos, ma ez a tizenharmadik csak arra volna elég, hogy az év közben felhalmozott adósságainkat némileg törlesszük. Függetlenül ettől, azt hiszem, hogy a tizenharmadiknak mindenki megörülne, az is, aki nem szorul rá, de még jobban az, aki havi tíz-húsz ezer dináros bérből tengődik egész éven át, és már sok-sok éve. Azt hiszem, hogy különösebben nem kell olvasóinknak ecsetelnem azt az állapotot, amely ma Szerbia-szerte a gazdaságban uralkodik. Amit a múlt század kilencvenes éveiben tönkretett az akkori politikum, azt a mai napig nem lehetett talpra állítani. Ne menjünk messzire, Közép-, vagy Dél-Szerbiába, ahol régebben sem volt rózsás a helyzet, hanem kopogtassunk be egy adai, egy szenttamási, egy feketicsi, kishegyesi családhoz, és kérdezzük meg hogyan, miből élnek? Számítanak-e egyáltalán munkára, rendszeres havi bérre, és mi a véleményük a tizenharmadikról?

A szerbiai, de nemcsak a szerbiai cégek vezetői manapság más formában jutalmaznak. Nem év végén, azaz nemcsak az év végén, hanem év közben is, minden hónapban osztanak különböző prémiumokat. Ennek az elosztásnak több szépséghibája van. Az egyik, hogy gyakran nincs fedezete, a másik pedig – ami talán sokkal fontosabb –, az, hogy nem mindig azok a dolgozók kapják, akik valóban megérdemlik, vagy az a dolgozó is szeretne csippenteni ebből a kalácsból, aki tudja, hogy a közelébe se kerülhet. Sajnos ezen pénzosztás szubjektív, csupán néhány ember döntésétől függ, és igen gyakran nem a munka eredménye vezérli a vállalat vezetőjének döntését, hanem a jó baráti, rokoni, politikai és egyéb meghitt viszony. A közvállalatokban, az állami intézményekben így, prémiumok osztásával folyamatosan megjutalmazhatnak, és meg is jutalmazzák egy-egy politikai csoportosulás tagjait vagy támogatóit. A tizenharmadik fizetéssel mindenkit meg kellene jutalmazni, azt is, aki a főnökök ellen agitál, aki más politikai csoportosuláshoz tartozik. És ott, ahol van elég pénz, ez talán nem is jelent különösebb gondot, de ahhoz, hogy egy gazdaságilag teljes mértékben tönkrement államban a tizenharmadikat kifizethessék, meg kellene szüntetni az imént említett évközi különböző premizálásokat, és még sok minden más javadalmazást, amelyet nem lehet sehova sem besorolni, hogy az így „megtakarított” pénzből minden dolgozó az esztendő végén részesülhessen.

Egyébként az év végi jutalmazás nem az itteni volt és jelenlegi rendszer találmánya. Alkalmazzák a világban mondjuk Svájcban. Méghozzá rendszeresen. Sőt a munkaszerződés részét képezi. És nemcsak Svájcban, hanem több nyugat-európai országban is. Itt, Szerbiában nem léteznek ilyen szerződések. A szakszervezetek arra sem képesek, hogy minden egyes vállalatban megfogalmazzák és alkalmazzák a kollektív szerződést, amely nemcsak a dolgozók feladatairól szól, hanem a vállalatvezetés kötelezettségeiről is. Természetesen beleértve a szankciókat, a büntetéseket, ha ezek a feladatok nem teljesülnek. Egy ilyen, teljesen kaotikus rendszerben elvárhatja-e bárki, hogy megkapja a tizenharmadikat?

Pedig, de jó volna!

Különösen most, karácsony, szilveszter környékén. De nemcsak azért, hogy ezeknek az ünnepeknek a költségeit, kiadásait fedezni tudja mindenki. Hamarosan a postaládánkból kikandikál az adócédula és még több olyan számla is, amelyet tisztáznunk kell az állam felé. Még akkor is, ha ugyanaz az állam velünk mostohaként bánik, nem biztosít munkahelyet, megengedi, hogy polgárainak nagy többsége a létminimum alatt éljen.

Egy Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz a következőket jegyezte fel egy elmélkedése során:

„Azok a gazdasági és politikai rendszerek, amelyek polgáraik többségének nem biztosítanak megfelelő javakat, hosszú távon fenntarthatatlanok. A demokráciába és a piacgazdaságba vetett hit idővel erodálódik, a fennálló intézmények és megállapodások legitimitása megkérdőjeleződik.”

Kérdésem e kimagasló közgazdászhoz csupán az, hogy számára mi a hosszú táv? Öt év, tíz év, húsz, harminc? Száz?

Ha tizenharmadikat szeretnénk kapni, maradjunk-e még egy rövidke ideig Szerbiában, vagy költözzünk át azonnal Svájcba?