2024. április 23., kedd
AMIT VÁRTUNK – ÉS AMIT NEM

Meg nem történtek éve

„Ez történt az Óévben” helyett lássuk, miről maradtunk le és mitől menekültünk meg – Munkatársunk jegyzete, Washington, december 27.

Év végén rendre listázni szoktuk, mi is történt az elmúlt 12 hónapban: mi volt a jó, mi volt a rossz. Racionális határok között azonban azt is érdemes feltérképezni, mi nem történt meg – pedig megtörténhetett volna. Azonnal beismerjük, hogy az ötlet nem eredeti: a Washington Post média-birodalom tulajdonában lévő (de még a civilizációkat ütköztető néhai Samuel Huntington politológus által alapított, majd egy ideig a Carnegie Békealapítvány keretében működő) tekintélyes Foreign Policy (Külpolitika) magazin a minap állított össze hasonló listát. Mi itt azonban a sajátunkkal foglalkozunk, ami persze nem jelenti azt, hogy Amerika kimaradhat belőle, ha nemzetközi viszonyokról van szó.

Kezdjük is a nagyvilággal, majd haladjunk szűkebb hazánk felé! Élet és halál kérdésében szerencsések voltunk. Egész sor olyan nemzetközi csetepaté nem tört ki, amelynek beláthatatlan következményei lehettek volna: Sem az USA, sem Izrael nem bombázta le az iráni urándúsítókat, hanem éppen ellenkezőleg, Obama megkísérli kihasználni az enyhébb teheráni szeleket a békés megoldásra, még ha az amerikai jobboldal feltétel nélküli Izrael-politikája sokkal inkább az odacsapást szeretné kicsikarni. Az Egyesült Államok nem avatkozott be a szíriai polgárháborúban, noha a washingtoni héják ezt is hangosan követelték. A készenléti állapot bejelentése ellenére nem csaptak össze a két Korea hadai, pedig északon egy eszelős zöldfülű kezében van a rakéták kulcsa. Japán újonnan militarizálódó politikája és Kína egyre vehemensebb katonai fellépése sem vezetett a két ázsiai nagyhatalom fegyveres konfliktusához – ami különben sem volt valószínű. Végül – és ennek a kedvező vagy kedvezőtlen volta egyelőre eldönthetetlen – Obama nem jelentette be a jövő évi teljes kivonulást Afganisztánból, csak amellett tart ki, hogy az amerikai csapatok harci bevetése megszűnik 2014 végére.

Európára szegezve tekintetünket, a legjelentősebb fejlemény, ami nem történt meg, az az euró összeomlása – minden vészmadár és anti-europista politikus huhogása ellenére. Éppen ellenkezőleg, az euróövezet folytatódó nehézségei ellenére újabb tagállamok terveznek csatlakozni hozzá. Az Unióból sem lépett ki senki (pedig, mint profetikus politikusoktól tudni véljük, „van élet az EU-n kívül is”) – sőt, idén is bővült az EU, méghozzá a Balkánon, és az eddig kívül rekedt érdeklődők sem álltak el belépési szándékuktól. A Brüsszellel szembeni ágálás és menetelés – közép-kelet-európai szeparatista államférfiúk és híveik kedvenc időtöltése – ellenére keletről tovább folyik a menetelés az Unió felé. (Ukrajna meghőkölése csak egy epizód, és ott is láttuk, mennyire kiakadt a nép a vezér Moszkva-rettegésén.)

A brüsszeli bürokratáknak sok mindent fel lehet róni, azt azonban már nem, hogy nem tudtak mit kezdeni Szerbia és Koszovó viszonyával. Igaz, hogy nem mondták ki kerek-perec, hogy a belépés előtt Belgrádnak el kell ismernie Pristinát, ám egy országtérkép nyilvánvalóan a csatlakozási tárgyalások dokumentumcseréjének részét képezi: az EU mindenképpen tudni akarja majd, hol húzódnak saját határai – még ha Szerbia egyelőre nem is meri azt hivatalosan beismerni.

A magyarság nemzetközi helyzetében is „történtek meg nem történt” fordulatok. Sehol sem kiáltották ki a területi autonómiát (igaz, hogy parlamenti úton egyelőre nem is kérték azt sehol). Ugyanakkor a nemzeti tanácsokról szóló szerbiai törvényben sem következett be katasztrofális visszacsúszás – és a szerb alkotmánybírák is vakarhatják a fejük búbját, hogyan nyirbálják meg úgy, hogy az Unió azt ne tartsa szerzett jogok visszavételének. Magyarország sem vált gyarmattá – amint azt a harcias békemenetek meg is ígérték –, de Orbán Viktor sem egyezett ki Robert Ficóval, amire viszont korábban történtek célzások. Sőt, a szomszéd Victorral, a Pontával sem zárta szorosabbra a kapcsolatokat, pedig az – mint a magyar média szereti emlegetni – bizony jó néhány pesti példát lekoppintott: a doktorátusával kapcsolatos plágiumtól a közmédia lenyúlásáig és a művészeti intézmények egy részének közvetlen kormányellenőrzés alá vonásáig. Tulajdonképpen Budapest csak Belgráddal javított korábbi szomszédsági kapcsolatain, és csak az nem történt meg az idén, ami talán a legfontosabb lett volna: hogy ti. ne csak a magyar állam feje, hanem a szerbé is bocsánatot kérjen néhány tízezer polgárának háborús lemészárlásáért.

De persze Magyarország még így is jobban teljesít: félmillióval gyarapodott anélkül, hogy szülni vagy eltartani kellene új polgárait. Az új magyarok jelentős része ráadásul nem is Hegyeshalom előtt, hanem csak utána áll meg friss papírjaival, vagyis a 2004-es gyurcsányista fenyegetést se 23, se félmillió új állampolgár nem váltotta valóra.

A végére illik jámborul önkritikát gyakorolni, saját házunk előtt seperni. Ez a szerző őszintén beismeri, hogy nem foglalkozott annyit szülőföldje égető kérdéseivel, amennyit szeretett volna – pedig azon kevés elejtett szó ellen is hevesen tiltakoztak valakik, akik mindeddig nem voltak hajlandók feladóval ellátni „hivatalos csatornákba” öntött kifogásaikat. Végül – és ezt is az olvasó döntse el, jó-e nekünk, magyaroknak! – kedvenc, de egyetlen napilapunk sem vált az idén a felelősségteljes vajdasági magyar közgondolkodás nyitott, demokratikus fórumává, pedig arra nagy szükség mutatkozik, már csak a jobbikos Strasbourg-i bohóckodások helyett is, no meg a 30 évvel ezelőtti palack- és galambposta-kommentározás szellemének egészségtelen újjászületése miatt.

Amiről pedig – az EU és Obama minden kiszámíthatatlansága mellett is – csak mi tehetünk. És tennünk is kell.