2024. március 29., péntek

Medve járt a határban

December elején felröppent a hír, mely szerint az illegális határátlépők ellen felszerelt hőkamerák egy nem mindennapi határsértőt regisztráltak Szerbia és Magyarország határán. Az ügyeletes rendőr nem akart hinni a szemének, amikor egy jól megtermett medvét látott Szerbiából magyar területre „átlépni”. Az ügyeletes riasztotta az illetékeseket, akik kapcsolatba léptek illetékeseinkkel. A „határsértő” elé egy vadászokkal megerősített járőrt küldtek, amely terepjárójával megközelítette a gazban elfekvő medvét. Az állat a jármű elől megugorva, visszaszökött Szerbia területére. Minderről videofelvétel is készült, amelyet sokan láthattak különböző hírportálokon.

A határincidens helyszínéhez legközelebb a küllődi magánállatkert van, amely két barnamedvét tart. A még melegében riasztott állatkert-tulajdonos szerint mindkét állat a ketrecében volt a kérdéses időpontban, tehát ezúttal nem az ő medvéjük indult északra shopingolni.

Marad tehát a kérdés, honnan kerülhetett egy ekkora állat a határ közelébe, és hová lett? Minden természetjáró, vadász vagy laikus számára nyilvánvaló: elképzelhetetlen, hogy egy medve észrevétlenül eljusson Délkelet-Szerbiá­ból, vagy Boszniából országunk északi határáig anélkül, hogy valaki észre ne vegye, és csak a határőrség felszerelése jelezze „határátkelési kísérletét”.

Az egyetlen elképzelhető válasz tehát, hogy vagy valamelyik környékbeli állatkertből, vagy vadaskertből, vagy háznál kedvencként tartott macika lépett le egy éjszakai sétára. Aztán, miután az a fránya, csúnya autó ráijesztett, visszatért a számára egyetlen ismert biztos helyre, azaz a ketrecébe. A gazdi pedig bölcsen hallgat, hiszen szigorúan védett állatról van szó, amely tartása amellett, hogy veszélyes, törvénytelen is.

Mintegy öt éve történt – szürke téli munkanapon, korán reggel –, taxis ismerősöm telefonon jelentette, hogy hajnalban, amikor Zentagunarasról Topolya felé haladt, egy medve ment át előtte az úton. Ha nem ismertem volna az illetőt – nem lettem volna biztos abban, hogy színjózan –, az ittassága számlájára írtam volna állítását, és nem foglalkoztam volna az esettel. Így azonban, egy vadászkollégámat riasztva, hármasban kimentünk a kérdéses útszakaszra. Mivel előző napon friss hó esett, a zentai út mindkét oldalán világosan kivehető, nagyméretű karmos csapa volt látható. Kollégám és jómagam is már láttunk medvenyomot, és ez is az volt. A nyomok egyértelműen tanúsították, hogy egy medve északról dél felé haladva átváltott a topolyai vadászterületen. A kishegyesi kollégáktól megtudtuk, hogy az ő területükön is megállás nélkül áthaladt dél felé. Másnap aztán megjelentek a küllődi állatkert emberei, akik értesítették a vadászegyesületet, hogy a kérdéses medve tőlük lépett meg néhány nappal azelőtt. Külön kihangsúlyozták, hogy nem veszélyes, békés jószágról van szó, amely tulajdonképpen kissé magányos és facér medvehölgy, Božana névre hallgat, és valószínű fiút keresve indult vándorútra. Božanát Újvidék környékén érték utol, és szállították vissza az állatkertbe.

Mi vadászok mindig csak örülünk egy-egy új faj feltűnésének, hiszen ez a biodiverzitást, azaz a fajok változatosságát növeli. A medve azonban a túlnépesedett, lepusztult növényzetű környezetünkben nem élhet meg, és természetes vándorlás révén sem kerülhet ide. Az állatkertekben, a magángyűjteményekben tartott állatok, ha elszabadulnak, veszélyesekké válhatnak, mivel a szabad terület, az idegen környezet stresszeli őket, és félelmetes számukra. A félelem pedig erőszakot szül.

Ha valaki akár medvével, vagy bármilyen más tájidegen vadállattal találkozik a békés vajdasági határban, jobban teszi, ha kitér a találkozás elől, mert köztudott: „...a medve pedig, nem tréfa!”