Kissé meghökkentem Francis Bacon állításán, pedig érvelése valóban világos és megtámadhatatlan. A brit filozófus egy helyen a „régi” időkről szólva megállapítja, hogy azok csak a mai, „új” világunk viszonylatában tűnnek öregnek, holott „a világhoz mérten újabbak, fiatalabbak”, hiszen „azóta a világ öregebb lett, és végtelen sok tapasztalattal, megfigyeléssel gazdagodott”. Ez logikus: 2013 vénebb, mint mondjuk – találomra – 1657.
De jól emlékezünk-e? És mire? Csepeli György szociálpszichológus szerint mindez szinte alig fontos, mert nem a tényeket vesszük alapul. Szerinte például az egész magyar társadalom sérelmekből, bántódásokból, veszteségekből rakja össze azt is, amit pozitíve gondol a nemzetről, „a lényeg mindenhol az, hogy a történet ne legyen valóságos”. Szociológusként és politikusként Vitányi Iván másfelől közelít, mondván, tapasztalata szerint a behúzott nyakú korszakok és a lázongó időszakok állandóan váltogatják egymást, ahogyan a gazdasági fellendülés és hanyatlás periódusai is. És emlékezik 1944-re például, midőn még senki nem gondolkodott el a jövőn, pedig már közeledtek a szovjet csapatok; tele voltak a strandok, és az emberek azt énekelték, hogy „Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott”. De ki emlékszik Bibó Istvánra? – teszi fel a kérdést egy interjú során Márton László, a négy évtizeden át emigrációban élő író és közíró, aki három esszét készített Bibóról, két könyvet pedig szerkesztett. Szerinte csak az értelmiség egy szűkebb rétege őrzi emlékét, az „utca embere” alig hallott róla. Ennek pedig az a fő oka, hogy „Magyarországon nincsenek igazi politikai gondolkodók, és nincsenek példaképek”. Holott a bibói magatartásnak lenne üzenete a ma számára. Folytathatnánk azzal, hogy Pozsgay Imrének a Balatonszárszón, 1993-ban elmondott beszédének úgyszintén. Arról szólt többek között, hogy a modernizációs bajok voltaképpen a gazdasági elmaradottságból adódnak, a politikai elgyengülés pedig elhomályosítja a politikai tisztánlátás lehetőségét. A nemzeti egység gondolatánál időzve, s a Németh László-i értelemben vett „emelkedő nemzet” fogalmát említve Széchenyit idézi: „Pártokon felülemelkedni sem mindig bűn, de néha még a legszentebb kötelesség is”. Előadását Pozsgay a következő mondattal zárta: „Törjük össze korlátainkat, mielőtt összetörjük magunkat ezeken a korlátokon”.
Olykor mintha maga a test, a szervezet emlékezne. Terézia Mora német nyelven író alkotó Magyarországon született (1971-ben), tizenkilenc évesen távozott Berlinbe. A diktatúra évei még ma is megkísértik, a repülőtéren mindig fél, amikor át kell esni a biztonsági vizsgálaton. „A kislányommal viszont úgy csinálok, mint Benigni Az élet szép című filmben, és azt mondom neki, hogy nézd, ott az a szép kapu, sétálj át ügyesen rajta; ilyenkor mindig bennem van valami meghasonlás”. Almási Éva színésznő nem hagyta el Magyarországot, sőt, nemmel válaszolt arra a felkérésre is, hogy legyen parlamenti képviselő. „Idővel még arra is volt példa – mondja –, hogy felajánlottak egy butikot a belvárosban. Azon nagyon megsértődtem: színésznő vagyok, minek nekem butik? Tudom, ma – állítólag – mindenki annyit ér, amennyije van. Akkor hát nem nagyon értem el semmit. De így van ez jól”. Ám mennyire jó mindez úgy általában? Grendel Lajos Pozsonyban élő magyar író sosem hitt az úgynevezett történelmi haladás mítoszában, meg abban sem, hogy az ember átnevelhető, legfeljebb – mint állítja egy vele készített interjúban – abban reménykedett, hogy a diktatúra rossz világát egy szép napon jobb világ váltja fel. „Nos, ez megtörtént – jegyzi meg –, ez a mai tényleg jobb világ, mint a régi volt, de nem szebb. Ez a mai egy ronda és veszélyes világ. Ronda, mert benne minden a pénzről és az anyagi javakról szól, mert butának és műveletlennek lenni majdhogynem sikk, és veszélyes, mert mindinkább dominál benne az erőszak”.
Ismerős. Miként Szelényi Iván tétele is. A szociológus szerint a munkanélküliség a társadalom növekvő hányadát szegényíti el, az ezzel szinte reménytelenül küszködő kormányok pedig – eredmények híján – könnyen sodródnak a nemzeti érzelmekre való hivatkozásra, s „ha túl nehéznek tűnik a gazdasági szerkezet átalakítása, szerkezetváltoztatás helyett a vezetőket cserélik le”. Bölcs előrelátás, fűzhetnénk hozzá, s nem is nagyon kell rá „emlékeznünk”, bár Szelényi mindezt még 1990-ben írta.
