2024. április 19., péntek

A filozófia nem komédia

Az irodalomtörténet egyik leginkább félreértett szövegrésze Platón androgün-mítosza, amely a nagy bölcselő Szümposzion (Lakoma) című művében olvasható.

A mítosz arról szól, hogy valamikor a két nem mellett létezett egy harmadik, az androgün is – magyarul a hímnő, szó szerinti fordításban az emberasszony. Ez a két nem erényeit egyesítő gömbölyű – a görög gondolkodás szerint tehát tökéletes – lény nagy tettekre volt képes, már az istenek is félteni kezdték tőle a hatalmukat. Zeusz emiatt kettéhasította férfivá és nővé az androgünt. A két fél attól fogva enyhíthetetlen vággyal vágyakozott egymás után.

A műben a híres komédiaíró, Arisztophanész meséli el ezt az Erószt, a szerelem ősistenét dicsőítő lakomán, amelyen a platóni tudósítás szerint Szókratész is jelen volt.

Ezt a történetet emlegetik a szerelem és a szexualitás természetének a zseniális leírásaként. A másik, elveszett felünket ismerjük föl szerelmünkben – hangoztatják a félremagyarázók a szerzői szándékot nem értve.

A közelségérzetben mindig önmagunkat ismerjük föl a másikban. Ez a szeretet egyszerű titka. Igaz, kifordított formában ez az igazság az androgün-mítoszban is megfogalmazódik.

Kifordítottan, merthogy a szerelmünk nem a tőlünk egykoron erőszakkal elszakított, rajtunk kívül élni kényszerülő másnemű felünk, hanem önmagunk bennünk rejtezve lakozó másik felének a kivetítése, meglátása a másik nem tagjában. A jungi lélekfilozófia szakkifejezéssel mondva a férfi bensője láthatatlanságába visszavonult női oldalát, az animáját, a nő pedig a magában rejtőző férfi oldalát, az animusát látja meg a szerelmében, és addig tart az elbűvöltsége, amíg az elmének ez a „vetítőgépe” működik.

Önmagunk másik felére rátalálni egyedül önmagunkban lehetséges. Egyrészt ezért nevetséges az Arisztophanész-szájába adott álmítosz, másrészt azért, mert ez a gurulva közlekedő, gömbölyű emberekről szóló történet egy szánalmas fércmese, amely feje tetejére állítja a mítoszok bölcsességvilágát, azzal együtt a valóságot is. Arisztophanésztől – akkor, amikor a komolyság, a filozófia nyelvén kellett volna megszólalni – úgy látszik csak ennyire futotta.

A Lakoma e szövegrészében a szerző az irónia felülemelkedettségével szegül szembe az arisztophanészi komédiát átható maró gúny földhözragadtságával. Platón – az irónia utánozhatatlan mestere – ezért ezt a részt nem is tanításnak, hanem nevettetésnek szánta. A legnagyobb görög bölcselő a legnagyobb görög nevettetőt gúnyolta ki a Lakomában a szájába adott képtelenségekkel azért, mert komédiáiban az ugyanezzel a módszerrel tette maró gúny tárgyává szeretve tisztelt mesterét, Szókratészt, aminek később a lejáratott bölcselő erőszakos halálához is köze lehetett, hiszen a világirodalom legismertebb perében föltűnően ugyanazokkal a vádakkal illették Szókratészt, amelyekkel komédiáiban Arisztophanész tette őt nevetségessé. A szó nem mindig száll el hatástalanul és a betűnek is nyoma marad. Főleg akkor, ha közismert ember mondja ki vagy írja le azokat.

Arisztophanész a Felhőkben például egy szófacsaró szofistaként jellemzi a nagy bölcselőt, aki haszonleső módon félrevezeti az athéni ifjúságot, arra oktatja őket, hogy miként lehet a hazugságot igazságként eladni a hallgatóság előtt, majd – önmagának is ellentmondva – egy kozmológiákat gyártó filozófusként ír róla. Az utódaitól és követőitől ránk maradt szövegek alapján bizonyossággal állíthatjuk, hogy a nyugati filozófia atyja sohasem foglalkozott kozmológiai okoskodással, az ő idejében ez már egyébként is divatjamúlt dolog volt, az pedig, hogy szófacsaró szofista lett volna, a legközönségesebb hazugság, Szókratésznél nem akadt esküdtebb ellensége a szofista relativizmusnak. Nyilvánvaló, hogy Arisztophanész a nép körében a filozófusokról, e különc emberekről meghonosodott sztereotípiákat aggatta rá műve Szókratészére.

Platón, aki a Lakomában visszavágott Arisztophanésznak emiatt az egész filozófiát ért sérelem miatt, bölcselőhöz méltó módon tette ezt: a szóban vagy írásban adott, gyilkos humorba burkolt pofont így kell visszaadni.