Dúl a civilizációk háborúja‚ de nem egészen úgy, ahogyan azt pontosan húsz évvel ezelőtt, a New York elleni terrortámadás okozta megrázkódtatás hatására az ezzel kapcsolatos elméletet megalkotó Huntigton elképzelte. A fehér ember civilizációja és az ázsiai civilizáció között a kölcsönös függőségnek olyan viszonya alakult ki, amely szinte lehetetlenné teszi az összeütközést. (Holnapra ilyen kölcsönös függőség alakulhat ki az afrikai civilizációval.) Ez azonban nem zárja ki az olyan feszültségeket, mint amilyen volt nemrégiben, amikor az amerikai és a kínai repülőgépek néztek farkasszemet. Az Oroszország és Nyugat közti viszony állandó romlását már sokan magyarázzák a két keresztény civilizáció közötti ellentéttel. A fehér ember civilizációja és a mohamedán civilizáció között azonban teljes erővel áll a harc.
Ennek a háborúnak megvan már az ideológiája is. Az egyik oldal a terrorizmus elleni harcnak, a másik fél az amerikai hegemónia elleni küzdelemnek nevezi. Leglátványosabb formáinál, az egész mohamedán világot önkéntesek toborzása formájában megmozgató iraki és afganisztáni háborúnál megnyugodni látszik a helyzet. De hol Szomáliában, hol Maliban nyílik egy kevésbé látványos front. És a harc szakadatlan abban a formában, hogy a különleges amerikai alakulatok megölik valamelyik ismertebb terroristát, mire a terroristák „megtorló” akciót hajtanak végre, vagy olyan látványos vállalkozásokat mint amilyen volt nemrégiben a nairobi vásárlóközpont megszállása. A harcnak azonban van két kevésbé látványos része.
Az egyik a keresztények állandó veszélyezettsége és visszaszorulása a mohamedán többségű térségekben. (A Közel-Keleten az első világháború idején a lakosság egyötöde volt keresztény, ma alig 4 százaléka. Irakban a 2003. évi amerikai támadás előtt 1,5 millió keresztény élt, ma nincs 300 ezer sem. Szíriában 1920-ban a lakosság egyharmada volt keresztény, ma már alig egytizede. És a legfájdalmasabb: az „arab tavasz” kezdete óta Egyiptomban 37 kopt templomot gyújtottak fel vagy fosztottak ki.) És a harcnak másik kevésbé látványos, de fájdalmas formája annak számos jele, hogy a mohamedán közösségek nem tudnak integrálódni Nyugat-Európában, sőt a két civilizáció nyílt összecsapásainak színhelyén mind több a nyugat-európai önkéntes.
A 2013-as év eseményeinek a civilizációk háborújának fent említett jeleinél meghatározóbb tényezője volt azonban két másik jelenség. Az egyik: 2010. december 17-én azzal, hogy egy tunéziai fiatal tarthatatlan helyzete miatti tiltakozásul felgyújtotta önmagát elindult, majd 2011-ben az egész arab világon végigsöpört az „arab tavasznak” elkeresztelt tömegmozgalom, a világ elé tárult egy történelmileg új helyzet. Mégpedig az, hogy az arab világban a globális világgazdaságba való bekapcsolódás és a gazdasági fejlődés hatására alakulóban van a polgári társadalom, amely új helyzetet teremthet a mohamedán országokban. A 2013-as események azonban azt mutatták, hogy ez a társadalom még szervezetlen, politikailag tapasztalatlan, ezért még nem tud érvényt szerezni akaratának, de létezik, és hatása csak erősödhet, amivel új helyzet alakulhat ki a mohamedán országokban. Sokkal erőteljesebben és már ma hatott azonban az év eseményeire a másik tényező: a mohamedán valláson (vagy mondjuk a mi gondolatmenetünk értelmében: civilizáción) belül legalább akkora, ha nem sokkal nagyobb – bátran mondhatjuk: gyilkosabb – az ellentét, mint a katolikus és a mohamedán vallás között. 2013-ban erről tanúskodott a Szaúd-Arábia vezette szunnita és az Irán vezette síita irányzat közti front felállása, a két front közötti előcsatározási merényletektől a Libanonban már polgárháborús helyzet kialakulásig számos formájának jelentkezése. A szíriai polgárháború pedig mind nyilvánvalóbban a szunniták és a síita vallás egyik szektája, az alaviták közti háború formáját ölti. (Igaza van Umberto Ecónak: „Az emberek sosem teszik a rosszat olyan tökéletesen és lelkesen, mint amikor vallási meggyőződésből teszik.”)
Paradox helyzet állt elő a fent vázolt tényezők hatására, hogy meghatározza a 2013-as esztendő számos eseményét. Az történt ugyanis, hogy a demokrácia erőinek az arab tavasz tömegmozgalmaival aratott győzelme, a diktatúrák megdöntésében elért sikere még kegyetlenebb és elvakultabb diktatúráknak nyitott utat, még rosszabb helyzet kialakulásához vezetett. (A lapok címei szerint: „Az arab tavasz utat nyitott az al-Kaidának,”) Ott, ahol a diktatúrát külföldi segítséggel döntötték meg, teljes a zűrzavar, ott pedig, ahol a belső erők diadalmaskodtak, állandó veszéllyé vált, hogy az egykori diktatúrát egy még rosszabb vallási uralom váltja fel, vagy pedig annak megakadályozására a diktatúrának korábbi – katonai – formája tér vissza.
Az elhatalmasodó káosznak enyhébb formája Irak, ahol mind gyakoribbak a szunniták és a síiták közti összecsapások, egymást érik a másik irányzat elleni terrorakciók. (Októberben ezekben az akciókban 855 polgári személy, 65 rendőr és 44 katona vesztette életét és 1455 polgári személy, 88 rendőr és 67 katona sebesült meg.) Még teljesebb a káosz Líbiában, ahol a Kadhafi fegyverraktáraiból széthurcolt fegyverekkel egymást gyilkolják a vallás különféle áramlatainak vagy a számtalan törzsnek a tagjai. (Ennek következménye, hogy az ország korábban napi 1,2 millió hordónyi kőolaj-kitermelése 80 ezer hordóra zsugorodott.) A vallási diktatúra elleni harc pedig Tunéziában csak kormányválsághoz vezetett, Egyiptomban azonban a demokratikusan megválasztott elnök katonai puccsal történt megdöntését eredményezte.
