Két évvel ezelőtt A zombori Forrest Gump címmel írtunk az akkor tizenhét esztendős Lazar Rišarról, aki a templomból kijövet belekeveredett az éppen induló félmaraton élbolyába, és szakadt cipőben, utcai ruhában lefutotta azt, mert jó mókának találta, hogy másokkal együtt szaladhat. Akkor elhalmozták ajándékokkal, ígéretekkel, s noha kiváló atlétává fejlődött, egy temetőben álló kóter a lakhelye. Egy sajtóhír nyomán viszont most rendeződni látszik a helyzete.
Noha világéletemben a sajtóban dolgoztam, vagy talán éppen emiatt, gyakran kételkedem a média hatalmában. Különösen akkor, ha a sajtómunkások iránti megbecsülés hiánya, a szakma fölhígulása, a médiumok egzisztenciális helyzete felől tekintek rá. Persze akadtak olyan helyzetek, amelyek időről időre megerősítik a sajtó hatalmába vetett hitem. A Zombori Rádióban töltött éveim során ilyen volt 1999., amikor aki tehette, tartomány-szerte ezt a médiumot hallgatta. Nem csupán azért, mert jószerével mást nem hallgathatott, hanem mert folyamatosan, pontosan, és az eseményekkel párhuzamosan tájékoztatott. Hasonló volt a helyzet 2000. október 5-én, amikor a helyszínen lévő, olykor a könnygáztól berekedt riportereink egyenes adásban tudósítottak a belgrádi eseményekről, és a fővárosiak is ebből az adásból tájékozódtak. Akkoriban több helyen megfogalmazták, hogy a hatalomváltás sikerében nem kis része volt a Zombori Rádiónak, mert tömegeket mozgósított helyszíni közvetítésével, miközben a fővárosi média hallgatott. Aztán, ha azt látom-hallom a sajtóból, hogy valakinek életmentő műtétre gyűjtenek, újra elborít a kételkedés, van-e akkora hatalma a sajtónak, hogy megtalálja azokat a jótékony embereket, akiknek van miből, és akarnak is segíteni. A zombori Lazar Rišar esete újra hitet adott, vannak ilyen emberek, és a média meg is találja őket.
Két évvel ezelőtt az írni, olvasni nem tudó fiatalember két óra és 22 két perc alatt ért célba azon a 21.2 kilométeres távon, amelyen voltaképpen semmi keresnivalója nem volt, anélkül, hogy megállt volna, vagy vízzel frissítette volna magát, mert azt se tudta, kihez kell vízért fordulni, annyi pénze meg nem volt, hogy egy palack ásványvizet vásároljon. A sporttársak, akik közül nem egy akár féléves felkészülés után állt ki a versenyre, edző és sportorvos felügyelete mellett, a legújabb sportfelszerelésben, elképedve és tisztelettel szemlélték teljesítményét.
Amikor arról faggatták, miként sikerült lefutnia a távot, szerényen csak annyit válaszolt: Isten megsegített.
Lazar Rišar öt testvérével és szüleivel a katolikus kistemető csőszházában lakott, nyomorban, az egzisztencia legalsó határán. A versenyt követően azt nyilatkozta, hogy ha valaki segítene neki, leginkább munkalehetőségnek és egy pár tornacipőnek örülne.
Az utóbbit nyomban meg is kapta, a város polgármestere edzőruhát és edzőcipőt ajándékozott a fiatalembernek. Majd a zombori sportszövetség és a Somaraton atlétikai-rekreatív klub is felkarolta, sportfelszerelést adományoztak neki, a maratonfutók pedig elvitték teljesítményének hírét klubjaikba, így Szerbiából és Horvátországból is érkeztek adományok javára. A Vuk Karadžić kisegítő iskolában Lazar folytathatta megszakított tanulmányait, a szociális központ pedig ideiglenes gyámot nevezett ki számára, aki koordinálja taníttatását, későbbi munkába állítását, illetve atlétikai felkészülését.
Lazar szépen halad a tanulásban, jelenleg hetedikes a kisegítő iskolában, és kitartó az atlétikában, résztvevőként és helyezettként immár mintegy harminc érmet nyert. Viszont továbbra is édesapja fizetéséből élnek mind a nyolcan a fürdőszoba nélküli csőszházban. Tekintettel arra, hogy Lazar a legidősebb, ő külön helyiséget kapott: kiköltözhetett a fáskamrába, ahol még december elején is egy földre vetett matracon aludt, fagypont alatti hőmérsékleten, rettegve, hogy másnap egyáltalán fölébred-e.
A tehetséges, jól nevelt, istenhívő és törekvő fiatalembert két évvel ezelőtt Milan Stepanović, a zombori Pedagógiai Kar szóvivője ismertette meg a sajtóval, és két év elteltével ismét ő hívta fel a figyelmet katasztrofális életkörülményeire. A sajtóhír nyomán Lazart már másnap befogadta a pravoszláv parókia, majd Doroszlóról jelentkezett egy horvátországi menekült, aki feleségével együtt ugyancsak munkanélküli, hogy a szűkölködő családnak ajándékozza a Gomboson üresen álló házát. A SZSZP helyi ifjúsági tagozata téli ruhaneművel látta el az egész családot, Belgrádból is érkeztek adományok.
És Lazarnak immár munkahelye is van. A Knez Petrol vállalat igazgatója fölvette a nyitás előtt álló zombori benzintöltő állomására kútkezelőnek, a fiú már munkaviszonyban van, büszkén viseli a cég kezeslábasát. Az igazgatótól azt az ígéretet kapta, hogy amennyiben a város biztosít egy ingyen telket, akkor a vállalat épít neki egy garzont, amelyben végre fürdőszoba is lesz.
Úgy tűnik, meghallgatásra kerültek Lazar fohászai. S kicsit én is visszanyertem a hitem az emberekben, a humánumban, meg a sajtó hatalmában.
