2024. március 28., csütörtök

Bűnhődés

A lovas szobor árnyékában kóbor kutyák lebzseltek. Lecsorgó nyáluk ragacsos buborékokat rajzolt a betonra. A közeli telefonfülke mellett ácsorgó férfi gondolataiba mélyedve figyelte farkcsóválásukat. Egy pillantást vetett karórájára, foszlott farmernadrágjának zsebéből cigarettát kotort elő, és rágyújtott. Néhány miniszoknyás lány haladt el előtte. Tűsarkúik kopogása akaratlanul is rájuk irányította a benépesedő utca járókelőinek figyelmét. Szemlátomást élvezték a délutáni napsütést és a langyos szellő cirógatását. Vihorászásuk pillanatokra az egész környéket betöltötte, elnyomva a sarkon álló utcai zenész harmonikájának hangfoszlányait és a kávéházakból kihallatszó eszmecseréket időszerű sporthírekről és politikai eseményekről. A férfi kifújta a füstöt, mellizmai megremegtek a szürke póló alatt, és a szemközti épület irányába emelte tekintetét. A korzóra néző ablakok körül eklektikus stílusú gipszcifraságok, a homlokzatról pedig mitológiai domborművek néztek le rá. A falakat körülölelő keskeny sávnyi pázsitszőnyeg fölött erkély díszelgett. Dús futónövényekkel átjárt kovácsoltvas-karzatán galambok burukkoltak. Alattuk, kartonpapírokra telepedve, egy rongyokba bugyolált koldus kéregetett. A férfi néhány percre rajta felejtette üveges tekintetét, és valószínűleg még tovább nézi, ha a sarok mögül föl nem tűnik várva várt ismerőse. Eldobta a cigarettacsikket, és a fehérpálcás fiatalember elé sietett.

– Szervusz! Kapaszkodj belém, majd segítek.

– Szia!

A fiatalember karon fogta a férfit, és irányítására bízta magát. Világos szövetnadrág és flaneling volt rajta. Sötét szemüveget viselt.

– Gond nélkül ideértél?

– Igen. Édesanyám elkísért a villamosra, itt leszálltam, egy kedves hangú hölgy pedig átvezetett az úttesten. Aztán már könnyen ideértem…

– Ha szólsz, a villamosmegállóban is megvárhattalak volna. Nem tudtam, melyik irányból érkezel…

– Nincs semmi baj. Nem totojgathat állandóan valaki, néha nem árt, ha egyedül kell boldogulnom, bár ebben a nagy kavalkádban egyáltalán nem könnyű. Ahogy hallom, óriási itt a nyüzsgés.

– Úgy van. A szép idő sokakat az utcára csalt. Van valami elképzelésed, hogy merre menjünk?

– Arra gondoltam, elsétálhatnánk a várba, az egymásba ölelkező folyók látványa mindig különleges melegséggel töltött el.

– Ahogy gondolod…

– Onnan meg elmehetnénk az állatkertbe. Gyerekként imádtam oda járni, és már nem emlékszem, mikor voltam ott legutóbb. Nyilván még a balesetem előtt. Másfél évtizede…

– Felőlem… Eddig úgyis bemelegítettem.

A szobor tövében hűsölő ebek felé bólintott.

– Nem értem, mit akarsz mondani.

– Semmi, van itt egy csapat kóbor dög, érkezésedig azokat figyeltem.

*

A mesterséges kistó fölé hajló fának ágain csimpánzok játszadoztak. Visítozva kergették egymást a feléjük dobott eledelért, egyesek farkukat körültekerve az ágon, a víz fölött lógva próbálták kiemelni a békalencsék és tavirózsák közt úszó harapnivalót.

– Ahogy hallom, a majmok jól szórakoznak.

– Igen… A látogatók mindenfélét behajigálnak nekik, amit ők megpróbálnak megkaparintani, vagy pedig elcsórni a másiktól.

A sötét szemüveges fiatalember elmosolyodott, botját a pad karimájába akasztotta és a mellette ülő férfi felé fordult.

– Mondd, neked nem furcsa kissé, hogy már hónapok óta minden szerda délutánt együtt töltjük, ennek ellenére szinte semmit sem tudunk egymásról?

– Nem gondolkodtam erről, nekem…

– Nem tudom, mivel foglalkozol, hány éves vagy, miért jelentkeztél ebbe a szociális programba, hogy érzed magad velem… Sohasem kérdezted meg például tőlem, hogyan vakultam meg. Nem érdekel?

– De igen, csak… Hogy is mondjam… fogalmam sincs, vajon hogyan reagálnál egy ilyen kérdésre. A kiképzésen külön felhívták rá a figyelmünket, hogy kerüljük az érzékeny témákat, nehogy régi sebeket tépjünk föl, traumát okozzunk…

– Az egyetemistatüntetések alatt történt. Minden áldott estét az utcákon töltöttünk. Kiabáltunk, doboltunk, fújtuk a fütyülőket, parolákat skandáltunk… Őszintén hittünk abban, hogy megváltozhat minden, és hogy ehhez csak az akkori politikai garnitúrát kell eltávolítani…

Kényszeredetten elmosolyodott.

– Mindenesetre, tagadhatatlan, hogy elmozdítottuk a dolgokat, még ha nem is egészen a megfelelő irányban. Az egészben az a legérdekesebb, hogy mi, akik kiharcoltuk a változásokat, ezzel tulajdonképpen azokat segítettük tisztségbe jutni, akik az idő alatt, míg mi tiltakoztunk, a tankönyveket bújták. De elkalandoztam…

– Nem baj…

– Téli este volt. Mint előtte oly sokszor, most is a bölcsészkar elöl indultunk, de az utcasarkokon felállított rendőrkordonok élő pajzsként elzárták az utakat, és megakadályozták a tömeg kígyózását a belvárosban. Kezdetben nem úgy tűnt, hogy összetűzésre kerül sor, lázadó rock-dalokat énekeltünk, a lányok különféle csecsebecsékkel díszítették fel a rohamrendőröket, utólag senki sem tudta megmondani, melyik irányból csapódott be az első macskakő a hekusok közé. Nem is lényeges. Pillanatok alatt elszabadultak az indulatok: vízágyúkat és füstbombákat vetettek be ellenünk, amire mi kőhajigálással válaszoltunk, sőt, megrohamoztuk őket. Ekkor történt. A tömegben felbuktam, és éppen emelkedtem föl, amikor lecsapott rám a gumibot. Többször is. Vissza lerogytam a földre, és csak arra emlékszem, ahogyan üvöltözöm: Nem látok! Nem látok!…

– És… láttad még? A rendőrt…

– Nem tudom. Képzeletemben később sokszor visszajátszottam az eseményeket, de sohasem tudtam felidézni magam előtt az illetőt, pedig valószínűleg ő volt az utolsó ember, akit életemben láttam.

– Utána… mi történt? Vagyis… hogyan törődtél bele az állapotodba?

– Nem hiszem, hogy ebbe bármikor is bele lehet törődni, legfeljebb el tudom fogadni, és ezt meg is tettem. Ezenfelül aligha tehetek többet… Szerencsémre, akkor már negyedéves pszichológia-tanhallgató voltam, és addigi tanulmányaim segítettek feldolgozni szerencsétlenségemet, tudományomat elsőként magamon gyakorolhattam. Egy év szünet után folytattam egyetemi tanulmányaimat, Brail-írásmóddal íródott könyvekből tanultam, és nem sokra rá le is diplomáztam. Most már évek óta egy középiskolában adok elő, ahol az ismeretek átadása mellett a legnagyobb kihívás számomra, hogyan megakadályozni, hogy a gyerekek minél kevésbé éljenek vissza testi fogyatékosságommal.

Elmosolyodott, és a rikoltozó majmok felé fordult.

– Te mivel foglalkozol, amikor nem engem istápolsz?

– Kidobó vagyok egy éjjeli bárban.

– Ez igen! Biztos nagyon erős fiú vagy.

Végigtapogatva a mellette ülő férfi kezét, megszorongatta a karizmát.

– Milyen megfontolásból jelentkeztél a programba?

A férfi megvonogatta a vállát.

– Nos?

– Hát… Nem is tudom… Van elegendő szabad időm, gondoltam, jó lenne valami hasznosra fordítani…

– Ezek szerint nem vagy nős?

– Évekig együtt éltem valakivel, de hat hónapja külföldre költözött. Azóta egyedül vagyok.

– Hány éves vagy, ha nem vagyok túl tolakodó…

– Harminchét.

– Nahát… Eggyel kevesebb nálam. És milyen a kidobói élet? Mindig ezzel foglalkoztál?

– Nem. Mást is csináltam, végül itt kötöttem ki.

– Világos… Mondd, milyeneknek látod te a mai fiatalokat? Tanárként nap mint nap középiskolások vesznek körül, de az én tapasztalataim nyilván nem lehetnek teljesen mérvadóak.

– A fene tudja… Nekem olyan céltalanoknak tűnnek. De lehet, hogy csak én látom őket ilyennek. Ki tudja, engem milyennek ítéltek meg annak idején az idősebbek. Azok, akiket a klubban látok, mindenesetre ilyen benyomást keltenek… Bevesznek valami szintetikus szart, ráisznak valamit, és eszeveszetten ugrálnak órákon át, aminek a végén a sarokban kefélnek vagy hánynak, olykor mindkettőt egyszerre, esetleg összeverik egymást. Jobb esetben… A rosszabbikban fegyvert rántanak egymásra, vagy törnek-zúznak mindent, ami útjukba kerül.

– Tehát munka van bőven…

– Igen… Az egészben az a legborzasztóbb, vagy legalábbis nekem úgy tűnik, hogy ez az erőszakos viselkedés teljesen indokolatlan, mintha… azért lenne, mert nincs más…

– Az önmagából fakadó gyönyörért van.

– Igen! Beteges és felfoghatatlan. Fellépni sem igazán lehet ellene…

– Minden este dolgozol?

– Nem. Általában szerdánként szabadnapos vagyok.

– Tényleg?! Ha van hozzá kedved, egyszer akár vacsorázhatnánk együtt. Az egyik szociális társalgás után… Majd megbeszéljük.

– Ahogy gondolod – mondta a férfi, felkelt, felemelte a víz szélére úszott almát, és beljebb dobta a gyümölcs után ugró csimpánzok nagy örömére.

*

Alkonyodott már, amikor leszállt a városi buszról. Egy futó pillantást vetve a szemközti óriásplakáton biotermékeket népszerűsítő szőkeségre, a rohanó autók közt átsietett az út túlsó oldalára. Menet közben egy taxis tiltakozóan rátülkölt, válasz gyanánt felmutatta a középső ujját az illetőnek. Annak ellenére, hogy még meglehetősen világos volt, több helyütt már kigyúltak a fények, a járda menti villanyoszlopokra felszerelt neonreklámok villódzó fényárában lepkék és szúnyogok röpködtek.

Összefirkált szemeteskukák mellett haladt el, orrfacsaró bűzüket még a közeli tömbház bejáratában is érezte. Az omlatag épület liftjében üres dobozok, használt papír zsebkendők és cigarettacsikkek hevertek szanaszét, és vizeletszag terjengett. A tizenkettedik emeleten undorodva hagyta el a felvonót. A folyosón a falak mögül kiszüremlő civakodás hangjai köszöntötték. Ügyet sem vetve rájuk, bement lakásába, megsimogatta a lábához simuló macskát, és a poros kanapéra vetette magát a nappaliban.

A lemenő nap halvány fényt vetett a szobába. Éppen annyit, hogy a kikapcsolt televízió képernyőjében kivehette arcának tükörképét. A készülék fölött a szekrényen két berámázott fénykép állt, mindkettő őt ábrázolta. Az első néhány évvel azelőtt készülhetett: egy nő és ő vannak rajta kettesben, hátukat egy hatalmas fatörzshöz támasztva állnak egymás mellett, fogják egymás kezét, fejük összeér, és felszabadultan mosolyognak. A másik fotó jóval korábbi pillanatot örökített meg, magához hasonlóan izmos férfiak társaságában látható. Az öt dalia egymást átkarolva, szigorú arckifejezéssel néz maga elé. Valahányan rohamrendőri egyenruhában feszítenek, és nagyon eltökélteknek tűnnek.

Hosszasan nézte a két fényképet. Teljesen beesteledett már, amikor kiment a konyhába. Készített magának egy szalámis szendvicset, a végét odadobta a macskának, a különféle lőfegyvereket ábrázoló mágnesekkel díszített hűtőszekrényből kiemelt egy üveg sört, kinyitotta, majd visszatelepedett a kanapéra. Felkapcsolta a tévét, és rövid keresgélés után egy rég látott akciófilmnél állapodott meg. A készülékből áradó lövöldözés és gépkocsi zúgás zaja összekeveredett a sugárútról behallatszó dübörgéssel és szirénahangokkal.

(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)