Nem rajonganak annyira a skótok a saját, önálló államért, mint ahogyan ezt sok politikai vezetőjük szeretné. Pedig csak jó kilenc hónap maradt a függetlenségi népszavazásig, melynek a kampánya már egy éve dübörög az Egyesült Királyság részét képező Skóciában.
(Léphaft Pál karikatúrája)
Az illetékesek már a kérdést is régen megfogalmazták, de jelenleg úgy tűnik, a skótok többsége maradna a királyságban (birodalomban), amelynek még Anglia és Wales a tagja. Mindössze egyharmaduk válaszolna ugyanis a 2014. szeptember 18-án esedékes referendumon igennel a kérdésre: Legyen-e Skócia független ország?
A népszavazás időpontja jelképes jelentőségű: jövőre lesz ugyanis a hétszázadik évfordulója a Bannockburn mezején 1314-ben megvívott csatának, melyben a skótok megsemmisítő vereséget mértek, s ezzel a legnagyobb győzelmüket aratták az – akkor épp többszörös túlerőben levő hódító – angol seregek felett.
London és Edinburgh tavaly októberben írta alá azt a megállapodást, amelynek értelmében népszavazáson dönthetnek az érintettek Skócia sorsáról, jövőjéről. A következő hónapokban tehát bőven lesz dolga az önállóság fő szószólójaként számon tartott, és a helyi parlamentben 2011 óta többséget élvező, kormányzó Skót Nemzeti Pártnak (SNP), illetve a köré tömörülőknek. No, meg a szintén harcias függetlenségpárti Alex Salmond skót „első miniszternek” (kormányfőnek). Neki és pártjának, az SNP-nek már csak a kétharmad vonakodót, ellenkezőt, bizonytalant kell(ene) meggyőznie arról, hogy érdemes lesz kiválni a közösségből, amelynek élén a brit uralkodó áll.
Skócia esetleges elszakadásával jelenlegi formájában megszűnne a bő háromszáz éve fennálló Egyesült Királyság. A brit uniót Anglia, Skócia és Wales alkotja. Skócia (gazdasági kényszerből) 1707-ben egyesült Angliával.
Az idő szorításával is küszködő skót kormány igyekszik mindent megtenni az ingadozók megnyeréséért. A különválást ellenző London szintén azon fáradozik, hogy minél több skótot vegyen rá a királyság egyben tartására. November végén a skót politikai vezetés felgyorsította a folyamatot: a kormány közzétette függetlenségi tervezetét, amelyből az is kiderült, hogy az önállóságot – a referendum sikere esetén – 2016. március 24-én kiáltanák ki.
A Skócia Jövője: A te útmutatód a független Skóciához című, 670 oldalas – Fehér Könyvként is emlegetett – kiadvány fő célja a terület elszakadását körbelengő homály eloszlatása, és a függetlenségpártiak táborának látványos bővítése. A kormánydokumentum ugyanis az önálló Skócia megalakításáról, államformájáról, az új ország életéről, gazdaságáról, pénzügyi rendszeréről, (kül)politikájáról, és egyéb fontos területekről, ágazatokról, illetve a társadalomra váró esetleges kihívásokról nyújt tájékoztatót. A Fehér Könyv 650 kérdésre igyekszik választ adni, és felsorolja a függetlenség melletti érveket is.
Az SNP derűlátó. Alex Salmond pártelnök, kormányfő szerint a dokumentum forradalmi intézkedéseket tartalmaz, hiszen a minimálbért legalább az infláció mértékével emelnék; csökkentenék a társasági adót, az angol font maradna továbbra is a fizetőeszköz, tizenötezer fős, saját (reguláris) hadsereget szerveznének, és az évtized végéig eltávolítanák az országban állomásoztatott nukleáris fegyvereket, vagyis a nukleáris csapásmérésre alkalmas brit tengeralattjárók többé nem köthetnének ki a jelenlegi skóciai támaszpontjaikon. Mindazonáltal Skócia maradna a NATO és az EU tagja. A tervezet azt is magába foglalja, hogy a brit közszolgálati média, a BBC helyét 2017-től saját tájékoztatási hálózat, az SBS venné át.
A skót függetlenségpártiak, élükön a kormányzó SNP-vel, rendszerint gazdasági, pénzügyi és társadalmi okokkal indokolják elszakadási vágyaikat, törekvéseiket. Az SNP gyakran érvel a függetlenség mellett azzal, hogy az Egyesült Királyságra jellemző szociális és regionális egyenlőtlenség Skóciát hátrányos helyzetbe hozta. Azt is fájlalja, hogy nincs elég beleszólása az országrészt érintő ügyekbe.
Londonban nem verik nagydobra, de vélhetően elismerik, hogy a skót önállóságpártiak néhány esetben valóban megalapozott kritikát és panaszt fogalmaznak meg. Igaz, ezeket túlzottaknak tartják, és azzal védekeznek, hogy Skócia az 1990-es évek vége óta jelentős autonómiával rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy saját törvényhozása van, amely önálló hatáskörrel bír több területen: az igazságügyben, az oktatásban vagy az egészségügyben, de még a jövedelemadó megállapításába is beleszólhat. A királyság egészét érintő fő kérdésekben – külügy, védelmi és energiapolitika – azonban London szava a döntő. A nagyfokú autonómia ellenére a skót hatóságok nagyrészt abból az évi 30 milliárd fontból (36 milliárd euróból) tudják ellátni feladataikat, amelyet a központi kormány, vagyis London utal át Skóciának. Alex Salmond függetlenségpárti politikai vezető azonban azt állítja, hogy Skócia önállósodásával az Északi-tenger kőolajkincséből származó tekintélyes bevétel teljes egészében helyben maradna, és ez épp elegendő lenne az új ország működtetésére.
Az SNP hisz a referendum sikerében, és abban, hogy az önállóság elérése esetén megállnák a helyüket az EU-ban is. Bár a brit kormány ellenzi Skócia elszakadását, mégis beleegyezett a referendumba. Abban a reményben, hogy a 2014-es népi véleménynyilvánítás kudarccal végződik, vagyis a skótok többsége elutasítja az önállóságot, és ezzel a kérdés – David Cameron brit kormányfő elképzelése szerint – hosszú időre lekerül a napirendről. Ebben az esetben a szakadár törekvések szószólójaként bukna a skót kormány is.
London tavaly június óta folytat átfogó kampányt a referendum ellen, illetve a királyság egységének megőrzéséért. A birodalmi központban összpárti a konszenzus arról, hogy Skóciát „házon belül” kell tartani. Ha ugyanis Skócia 307 év után kiválna, megszűnne a brit unió. Alex Salmond „első miniszter”, a kormányzó SNP elnöke, és a Fehér Könyv azonban nyomatékosítja: a referendum sikere esetén Skócia nem szakadna el teljesen az angol–wales-i közösségtől. Az esetleges válás után Skócia továbbra is alkotmányos államfőjének ismerné el a mindenkori angol uralkodót, sőt megtartaná a közös valutát, a fontot is.
London szerint Skócia gazdaságilag és egyébként is (nagyon) rosszul járna a kiválással. Anglia máris jelezte: a közös valutáról ne is álmodjanak a skótok. A függetlenné válás sok egyéb, rendkívül fontos kérdést is felvetne, például azt is, hogy valóban skót tulajdonba kerülne-e az északi-tengeri kőolajmező, mekkora részt kell vállalnia Skóciának a (volt) közös állam adósságából; lesz-e határ a két ország között; és nem mellékesen azt is, hogy az önálló Skócia automatikusan az EU és a NATO tagja maradhat-e?
Az EU már többször üzent ebben az ügyben. És nem csak Skóciának, hanem mindazoknak az uniós erőknek és régióknak, tartományoknak (pl. a spanyolországi Katalóniának és Baszkföldnek, a belgiumi Flandriának, az olaszországi Venetónak és a többieknek), amelyek szintén függetlenednének az anyaországuktól. José Manuel Barroso, az unió kormányának tartott Európai Bizottság elnöke már tavasszal világossá tette: a közösségi előírások úgy rendelkeznek, hogyha egy tagország valamelyik része függetlenedik, annak Brüsszeltől kérnie kell felvételét az EU-ba.
Ez azt jelenti, hogy az érintettek csak úgy kerülhetnek be (vissza) az áhított unióba, ha a különböző okok miatt faképnél hagyott, és ezzel vérig sértett anyaország is jóváhagyja felvételüket. Ebből kiindulva a skótok azon is el kezdhetnek gondolkodni, hogy kiválásuk után a „csonka” Egyesült Királyság vajon hozzájárulna-e újdonsült országuk uniós tagságához. A válaszon valószínűleg nem sokat kell a fejüket törni.
