Ön szerint milyen irányba kellene Szerbiának haladnia geopolitikai szempontból?
Az Európai Unió felé: 216 (58%)
Oroszország felé: 18 (4%)
Kelet-nyugati irányba: 29 (7%)
El nem kötelezettnek, semlegesnek kellene lenni, mint 1990 előtt: 104 (28%)
Szerbia mindig is Európában volt, a Balkán-félszigeten. Egy darabkáját sem vitte még el senki sem Keletre, sem Nyugatra. A szerb állam (gazdaság)politikáját mindig is Európa, olykor a világhatalmak kapcsolatrendszere, békekötései, kiegyezései határozták meg. Akadt kivételes időszak is, amikor egy ideig Szerbia parancsolt a Balkán-félsziget jó részén, de ez nagyon régen, a XIV. század derekán volt.
Azóta hol Isztambul utasításait kellett követni, hol Bécs és Moszkva rivalizálásának eredményeihez kellett igazodni, vagy Berlin taktikázásait kellett figyelni, s közben orosz szalmaszálba kapaszkodni. Utána a (poszt)sztálini Szovjetunió és az Egyesült Államok szembenállásakor kellett Szerbiának megtalálnia a saját helyét (Jugoszláviában).
A jugoszláv összeomlás óta az önállósult Szerbia politikáját az egyik nagy hazai érdekcsoport a Kelet (Oroszország), a másik meg a nyugati civilizáció (az Európai Unió fejlettebb része) felé fordítaná. Mint a történelem során annyiszor, a két értékközösség szerbiai pártfogóinak és támogatóinak jelenleg is vannak külföldi „mecénásaik”. Az inkább Nyugat-barát tábor azt állítja a másikról, hogy azt biztosan Moszkva és az orosz ortodox egyház befolyásolja. Az orosz-barátsággal gyanúsított csoport pedig Brüsszelt, Washingtont, Berlint, a Vatikánt és a sok titokzatos erőt (pl. a szabadkőműveseket) sejti az EU-val szimpatizálók mögött.
A valóság egészen más. Szerbia politikai-gazdasági mozgásterét az ókontinens és az EU politikáját alakító, érdemben befolyásoló erők határozzák meg. Elsősorban Nagy-Britannia, Németország és Franciaország, továbbá Oroszország és az USA, amely már inkább a Csendes-óceán ázsiai térségére összpontosít, de Európára is ügyel.
Az EU a válságkezeléssel és saját belső (pénzügyi, gazdasági, szerkezeti) problémáival van elfoglalva. Hatalmas átalakításba kezdett, hogy a jövőben egy sokkal egységesebb és központosítottabb közösségként hatékonyan vehesse fel a versenyt a globális vetélytársaival, és a nagy nemzetközi kihívásokat is eredményesebben tudja kezelni. A jövőben, talán öt-tíz év múlva ugyanis hatalmas piacú és gazdaságú országok (Kína, Oroszország, az USA) és államközösségek, szövetségek, tömbök (pl. az EU vagy a Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát és Dél-Afrikát tömörítő BRICS és mások) fognak vetélkedni egymással a világban, amelynek jelenleg az újrafelosztása zajlik. Több százmilliót, sőt az egymilliárdot is jócskán meghaladó embert (fogyasztót) számláló (állam)közösségek, óriásrégiók, és piacok fognak küzdeni, illetve versenyezni egymással.
Szerbia egyedül semmire sem lesz képes a globális gigászok harcában. A többi kis és magányos ország sem.
Szerbia akkor sem jut semmire, ha külön utat, netán svájci vagy svéd mintájú semlegességi politikát akar választani. Ehhez ugyanis a vezető hatalmak jóváhagyása kell és egy olyan történelmi körülmény, amely ezt lehetővé tenné. Ilyen most nincs errefelé, csak az EU keleti peremének tőszomszédságában. Ott, ahol a Nyugat (az USA beleegyezését bíró unió) arra törekszik, hogy Ukrajnából, Fehéroroszországból, Grúziából, Azerbajdzsánból vagy éppen Moldovából ütközőövezetet hozzon létre Oroszország irányába.
Szerbia jócskán az övezet határán belül van. Oroszország meg kívül. A formális logika szerint ezért Szerbiának inkább az EU-hoz kellene közelednie, ami az uniós normák és értékek mielőbbi átvételét feltételezné. Hiába azonban a bátorítás, ha a megvalósításhoz hiányzik a képesség, a szándék vagy mindkettő.
No, meg a pénz, amit az EU csak akkor ad, ha cserébe a „megajándékozott” teljesíti szigorú elvárásait. Pénzt Moszkva sem ad csak azért, mert Szerbiában sokan a cár atyuska és az orosz anyácska bűvöletében élnek. Hitelt folyósít, de azt kamatostól kell visszafizetni. Ráadásul Oroszországban a közvélemény jó része egyáltalán nem rajong Szerbiáért.
A szerbeknek kellene végre észrevenniük, hogy Európához tartoznak, de csak akkor lehetnek EU-tagok, ha átveszik, és be is tartják az uniós szabályokat. (Mellesleg, ha Moszkva vazallusai akarnak lenni, az orosz regulához kell tartaniuk magukat.) Szerbia számára itt az alkalom, hogy szorosabban kapcsolódjon az EU-hoz és Európa nyugati feléhez. Most bebizonyíthatja, hogy királyi udvarában nemcsak a középkor elején viselkedtek a nyugat-európaiakat is megszégyenítő kulturált módon (amire honi hazafiak gyakran hivatkoznak), hanem a régmúlt nagyszerű vívmányaiból, szokásaiból maradt valamicske az utókorra is.
Építkezni tehát elvben lenne mire. Most már csak azt kellene eldönteni, hogy a történelem ködét hátrahagyva Szerbia mikor is induljon el oda, ahová egyszer nagyon régen állítólag már eljutott, sőt talán sokakat meg is előzött: a civilizált és kulturált világba Európán belül.
